Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

— Hát nem hiszed, Bona? Belőled külömb hitetlen Tamást faraghatott volna az Úr Jézus, mint amilyen a szentírásban van. No hát akkor nyisd meg a szemed s ne légy hitetlen, hanem hivő. Akközben már motoszkálni kezdett a ládában s mindjárt rá selyemerszényt húzott ki, amelyik aranyzsinórral volt átkötve a nyakánál fogva. — Itt van ni, — emelte diadallal a magasba. — Mi az ? — düllesztette ki két szemét kíváncsian az asszony. — Bontsd ki ! — s azzal az asztal közepére dobta az erszényt, hogy gurulva csörögni kezdett. De mivel Bona mindegyre csak meredő tekintettel bámult a selyem jószágra, Guelfucci maga bontotta ki s nyomban utána tompa csengéssel gurultak ki a fényes aranyak. — Ember ! — csapta össze két kezét ijedten az asszony. — Harminc darab — emelte meg diadallal fejét a férj — egy híja mindössze, amit megittunk. Most végre csak belátod, hogy az egyszer böcsülettel be kellett rugnunk. — Ember! — kiáltotta újból magánkívűi az asszony — honnan vetted te ezt a nagy vagyont ? — Honnan ? Mi közöd hozzá ! — De van közöm hozzá. Ezt böcsülettel nem szerezted. — Igaz keresményem, punktum. Persze, az a gazember Silvestro azt mondaná, hogy Judáspénz. — Júdás... Júdás... — próbálta felesége kibökni. — Hát persze, — nevetett keserűen Guelfucci — mi ketten kerestük. Júdás csak harminc ezüstöt kapott, nekünk aranyat fizettek. Nem érted ? Még mindig nem világosodik az eszed tokja ? — jézus Mária és minden szentek ! — borult térdre az asztal előtt szegény asszony. Könyörüljetek rajtunk ! Ez az ember elárulta, eladta a mi drága kisasszonyainkat ! Akkora zokogás vett erőt rajta nyomban, hogy csak úgy rázta görcsös vonaglásban egész testét. — Bona ! — fakadt ki ijedten a kijózanodó férj — édes Bonám ne, ne ! Ne izélj, kérlek ! Hiszen amúgy is rájuk akadtak volna. A Scifiek szeme keresztül tör minden sziklahasadékon és kolostorfalon, azt elhiheted. Aztán én attól is féltem, hogy elveszted a kenyeredet. Az a rongyos Soldarini úgyis meggyanúsított téged, hogy sokat trafikálsz a csuklyás barátokkal, te vagy a ludas a kisasszonyok szökésében, azért kidobnak a kastélyból. Én mentségedre akartam lenni. — Te ? — ugrott föl mint valami nősténytigris, a különben szelídlelkü asszony — te pimasz fráter, rongy lélek, lelketlen áruló! És megrázta két markával, hogy a lelke is lötyögni kezdett benne. — Te akartál engem megmenteni, akasztófa virága te! A Judáspénz kellett neked, te gazember! Hogy ihass, részegeskedhess, te tavernák söpredéke! — Bona, ne ! Édes Bona ! — könyörgött, mint a tőrbe szorult veréb Guelfucci. — Én jót akartam, jaj ! Kiszakad belőlem minden. Kevereg már a belem. — Hadd keveregjen még jobban. Nesze te pimasz áruló! Nagyot csattant. Az asszony fölképelte férjét. — Bona! még ezt is? — fordult hátrálás közben bele az ágyba a derék ember. — Hiszen én volnék az urad, vagy mi ? Engem mersz ütni ? Nem félsz az Úristentől ? — Hát a Scifiek féltek-e tőle, mikor a boldogtalan, ártatlan kisasszonyokat kínozták ? Minden a te lelkeden szárad, te nyomorult. — Hiszen nem bírták hazahozni őket úgysem. Minden úgy sikerült, ahogy te akartad — nyöszörgött a részeg ember. — Úgy sikerült? Az persze a te érdemed.