Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XXVIII. A montecasalei erdő. (Drámai kép Szent Ferenc virágos kertjéből, egy felvonásban) Irta: Sik Sándor, piarista
Tonio : (sóhajt) Istenem, Istenem! Ha elgondolom, hogy most odahaza lehetnék San-Lazaróban, az apám házában! Öreg apám van énnekem, öreg édesanyám, hajadon húgom, lovam is volt, csillagos homlokú, meg három kecskéje az apámnak. Mind otthagytam ! Ti megcsaltatok engem. Uri életet ígértetek, aztán mi lett belőle! Egyszer hopp, másszor kopp. Renzo : No bizony, inkább kopp, mint hopp! Az ördög bújjék ebbe a nyomorult világba. (Dühösen) Te tán meg vagy elégedve a sorsoddal, Taddeo ? Hogy olyan nagyon hallgatsz ? Pedig valamikor te is különb napokat éltél, tudom. Taddeo : (keserű nevetéssel) Ti férgek ! Mit tudjátok ti, hogy mit hagytam ott ? Nem láttátok ti az én palotámat, nem láttatok ti engem, mikor vadászni mentem, cselédeimmel, lovaimmal, kutyáimmal, sólymaimmal. Férgek vagytok, azok is voltatok mindig! De én... én ... hej, ha az a szerencsétlen lakoma nincsen! Az az ostoba összekoccanás. Ittunk... sokat ittunk, Raniero gróf is. Én még többet. Összevesztünk A bor tette. Leütöttem. Az embereit is, akik rám jöttek. Hármat. Hát persze, hogy futni kellett. Eh, régen volt, talán igaz se volt. Haramia vagyok. Nem is akarok más lenni. Renzo: (nyöszörögve) Éhes vagyok, adjál ennem! Tonio: Ha most itt volna az a barát, megfojtanám. Meg én. Mind a kettőt. Taddeo: (halkan) Gyűlölöm a barátokat. Tonio: Úgyis van még velük egy kis számadásom. Ti még nem tudjátok, hogy én mért lettem haramia. Nem tudjátok. Nagy sora van annak. Margherita volt az oka mindennek. Egy hét múlva lett volna a kézfogónk. Margherita, a szomszéd lánya. Olyan volt az, olyan .. . nem volt annak párja San-Lazaróban. Mindenki mondta Rendben volt minden. Az apám is örült, az anyám is örült, az ő szülei is örültek. A pap is örült. Összeillettünk, mindenki azt mondta. Egy hét múlva lett volna a kézfogó. Akkor jött az az átkozott két barát. Kiálltak a piacra, prédikáltak. Meg énekeltek. Ott volt az egész falu. Penitencia, penitencia ! — minden második szavuk csak ez volt. Ugy sírtak az emberek, mint a záporeső'. Margherita is ott volt az anyjával. Aznap este nem szólt hozzám egy szót sem, csak sírt, csak sóhajtozott egyre. Másnap megyek hozzájuk. Hol van Margherita ? Az anyja nem szól semmit, csak törölgeti a szemét. Hol van, mondom, az a lány, mondja kend, ha jót akar! Nincs itt, azt mondja. Elment. Hova ment? Elment a barátok után. Apácának. A Scifi grófkiasszony klastromába. Megbolondították. Itt tudott hagyni. Hát akkor jöttem én hozzátok. Azóta vagyok én erdők haramiája. Ez a számadásom még hátra van a barátokkal. SZÜNET. Renzo: Egyszer lehettem volna úrrá életemben. Régen volt, még akkor csak a magam kezére dolgoztam. Vásár volt Arezzóban. Csapatokban jöttek a vásárosok mindenfelől. Most, vagy soha — gondoltam magamban. Ha addig élek is, de most gazdag ember leszek. Rálestem egy gazdag genovai kereskedőre, aki hogy-hogynem, egyedül jött a kocsiján. Pontedera mellett akartam rálesni az erdőben. Hát nem közbehozta az ördög a barátokat ! Luccában megpihent az emberem, épen akkor hált ott két kámzsás. Arról beszéltek egész nap, hogy az Üdvözítő csak a szegényeket szereti. A genovai csak hallgatja őket, egyszer csak előugrik, mint a bolond, hogy ő is az Ur jézus tanítványa akar lenni, meg hogy fel akarja venni a keresztjét, meg mindenféle hasonló ostobaságokat. A vége az lett, hogy ott mindenki szemeláttára a piac közepén kihúzta a kocsiját és a két szurtos barát minden portékát kiszórt a szegényeknek. Hogy mi lett vele utóbb, nem tudom, mert otthagytam őket. Kimentem a városból, levágtam magam a földre és sírtam mérgemben. Azóta nem ajánlom semmiféle barátnak, hogy egyedül találkozzon velem az erdőben. Nekik köszönhetem, hogy ma is koldus vagyok. SZÜNET.
