Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXVIII. A montecasalei erdő. (Drámai kép Szent Ferenc virágos kertjéből, egy felvonásban) Irta: Sik Sándor, piarista

Renzo : (felugrik és félrehúzódik) Jól van no! Hiszen csak azt akartam mondani, hogy három nap óta nem ettem mást, mint keserű gyökeret és attól nemcsak a gyomra keseredik meg az embernek, hanem a beszélőkéje is. Taddeo: Az akarom hallani, hogy jártatok odalent Monte-Casaleban ? Renzo: Hát, amint parancsoltad, lementünk a falúba. Mondhatom, nem szívesen tettem. Nem csekély önérzetlegyűrésbe került szabad ember létemre, úr létemre, koldulásra adnom a fejemet, mint valami kisebb testvér. De hát az ördög vigye ezt a nyomorult világot, ami most jár: mire rá nem viszi az embert az éhség! Hát a falú végén ott a klastrom. No ugyan jeles egy klastrom ! Egy-két kidőlt-bedőlt félhajas viskó a hegyoldalban. Akkor íúj be a falán a szél, amikor akar. Az embernek majd a nyaka törik, amíg felvergődik a kapun. No, mondom magamban, ez nem nekem való. Menjen Tonio ! Az szokva van az efféléhez, meg a barátnépséget is jobban szívelheti nálam. Meg aztán olyan jámbor pofát tud vágni, ha akar, hogy mindenkinek megesik a szíve rajta. Tonio: Szóval, menjen Tonio! Hát mentem is. Bezörgetek, a kapusfráter kikukkant a kapunyíláson, azt mondja: »Ki vagy te ?« Szegény ember vagyok, mondok, harmadnapja éhezek. Hárman vagyunk. A Krisztus szerelmére, könyörülj rajtunk ! Ahogy a barát meghallja a hangom, jobban a szemembe néz, összecsapja a kezét és felkiált: »Az Isten legyen irgalmas a te szegény lelkednek. Jól látok-e? Avagy csakugyan te vagy az a bizonyos Tonio? Annak az istentelen sansepolcrói haramiának, annak a gyilkos Taddeónak a társa ?« Mi tagadás, mondok, jámbor testvér, ha már így rámismertél, az vagyok, de mindazonáltal való igaz, hogy most én vagyok a legjámborabb ember ezen a világon, mert három napja nem volt tisztességes falat a számban, valaminthogy a két társaméban sem. Azért az Ur Krisztus sebeire kérlek, könyörülj rajtunk ! Taddeo: Ostoba paraszt! Renzo: Hát nem megmondtam, hogy ennek a parasztnak nem lehet hasznát venni!? Az első barátszóra elveszti a fejét és bevall mindent Mondtam, hogy magam megyek oda, de èzt a félkegyelműt nem lehet visszatartani, hiába beszél neki az ember. Mindenhová ő tolja a pofáját. Taddeo: Beszélj, mi volt tovább! Tonio: Honnan, honnan nem, már akkor ott állt a kapuban a gvárdián is, Angelo testvér. Nagyon megijedtem tőle, mert megismertem: nemes úr volt valamikor, nem volt nála gazdagabb ember Monte-Casaléban. De rájött a bolond-óra, otthagyta a házát, pénzét, cselédeit és elment Ferenc testvér után barátnak. Hát ez állt ott előttem és nézett rám ugyan keményen. Megszeppentem egy kicsit, dehát csak elmondom a mondókámat neki is. Persze, rám ismert ő is. Huj micsoda dühös lett a gvárdián! Csak úgy égett a két szeme. Elkezdett kiabálni: »Ti gonosz latrok, ti istentelen gyilkosok, akik elragadjátok a mások kezemunkája gyümölcsét. Nem szégyellitek magatokat ilyen arcátlan vakmerőségre vetemedni?! Még az Isten szolgáinak alamizsnáját is felfalnátok?! Bizony, hogy nem érdemlítek meg, hogy a föld a hátán hordoz benneteket! Nem néztek ti sem embert, sem Istent. Elhordjátok magatokat innen, meg ne lássalak itt benneteket !« Mit volt mit tenni, hát elhordtam magam. Taddeo: Szóval koplalhatunk tovább! Renzo: Koplalhatunk, ameddig bírjuk! Tonio: Én ugyan már nem sokáig bírom. Olyan a gyomrom, mintha valami kutya ugatna benne és egyre rágná, rágná. Az Isten verje meg azokat a fösvény barátokat ! SZÜNET. Renzo: Miért is hagytam ott az én jó műhelyemet! Igaz, hogy dolgoztam, kínlódtam napestig, de legalább volt tisztességes kenyerem. Itt meg úgy kell elpusztulni nyomorultan, mint az erdei farkasnak.