Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre
DR. VÁR AD Y IMRE: OLASZ FERENCES KÖLTŐK Mint világi ember szívesen olvasta az ókori filozófusokat, ismerte kora költői irodalmát s utána a népszerűbb egyházi írókkal is megismerkedett. Egy »Ammaestramenti morali« ]) című, félezernél több sorból álló szerzeményében századának egész közkeletű gondolatkincsét foglalta össze. De nem tudománya fitogtatására s nem is a müveitek számára, hanem hogy az egyszerű elmék és szívek okulását szolgálja vele. A vallás tette költővé Jacoponet, mielőtt azonban azzá lett volna, a szegénységben és bűnbánatban lelke eggyé forrt a nép lelkével. Ezt fejezi ki költészete tartalomban és formában egyaránt, de a rajongás és szenvedély fokán. Az okoskodás és abstrakció ép oly idegen tőle, mint a műköltészet tudatosan csiszolt, mesterséges formái. Amit mond, mindig lelke mélyéről szakad és naiv őszinteséggel lobog fel a szóban. Mivel pedig képzelete az elragadtatás hevében sem emelkedik túl a népies fantázia korlátain, a kifejezés egészséges realizmusa a legszubtilisebb érzelmeknek is testet ad. A spontán erő és természetesség szempontjából nincs külömbség a misztikus himnuszok és a szatírák meg vezeklő énekek között. Amikor Jacopone kora bűneit ostorozza, a halál és végítélet borzalmait írja le, a Megváltó születésének képein mereng el, vagy Szűz Mária siralmát énekli meg, nem kevésbbé közvetlen és igaz, mint az » Amor de caritate« izzó szenvedélyességében, melyről csak elfogult bírálat állíthatja, hogy tehetetlen vergődés a világi erotikus líra nyomdokain. Ennek a versnek sok részlete bátran állhatna akármelyik jónevű trubadúr szerzeményei között, — mondja D'Ancona. Érdeme és irodalomtörténeti jelentősége azonban épen az, hogy egyetlen trubadurtól sem telt ekkora erő és duzzadó életteliség s Jacoponenak nem volt szüksége a korabeli szerelmi költészet közkézen forgó eszközeire, mert nem konvencionális, mondvacsinált érzések köré szövögetett művészi hímet, hanem zaklatott lelke valóságait fejezte ki. Az olvadó gyöngédség és a nyers póriasság végletei találkoznak benne, mint az egyszerű nép lelkében, melyet verseivel nem gyönyörködtetni akar, hanem felrázni és megindítani. Külsőleg is a népköltészettel tart rokonságot. Versalakja kevéssé változatos, leggyakrabban négy rövid sorból álló egyrímű strófákat ír, melyeknek olykor suta ritmusát bizonyára a melodikus előadás egyenlítette ki. Hosszabb szakaszokat rendesen azonos rímű végsorokkal kapcsol össze, de tarkább rímeihelyezései, vagy külömböző szótagszámú sorokkal csak elvétve próbálkozik. A népies formát követi abban is, hogy legtöbb verse a hallgatóság figyelmének felhívásával kezdődik és ezekben végig úgy beszél, mintha jelenvalókhoz intézné szavait. Ugyanígy szolgálja az előadás élénkítését egyes személyek megszólítása, a kérdőalak s még inkább a dialógus, amelyet jacopone eleven képzelete olykor egész drámai jelenetté kerekít. így a »Donna del paradiso« kezdetű laudában például nemcsak a személyek egész sora beszél, hanem valóságos cselekmény, Krisztus elítéltetése, keresztrefeszítése és halála elevenedik meg a hallgató előtt. E párbeszédes laudáiban Jacopone az olasznyelvű misztériumjátékoknak, a sacra rappresentazione-nak előfutárja s így megkülömböztetett hely illeti az olasz dráma történetében is, miként a líráéban, melynek az »édes új stilus« előtti kora nem termett eredetibbrobusztusabb és egyben meghatóbb költői egyéniséget Sz. Ferenc e hűséges katonájánál. *) Jacopone da Todi : Ammaestramenti morali a cura di Piero Rebora. Paravia, Milano, 1925.
