Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre
fölé. Mint »princeps juventutis« áll vidám életük, önfeledt kalandjaik élén, valami homályos ösztön váltig arra sarkalja, hogy rendkívüli dolgokat műveljen, fölébe kerekedjék a hétköznapinak, kiváljon e sokaságból. Provencei dalok melódiáival, lovagi énekek hősi eszményeivel van tele a szíve s harci dicsőségről ábrándozik, fényes bajnoki vértezetben vitézi vállalatba indul. De tévelygése a nagy cél felé nem tartott sokáig. A spoletói látomány a villámfény világosságával mutatja meg néki az Úr akaratából kijelölt helyes utat s ő habozás nélkül, biztos léptekkel indul el a göröngyös pályán és »arma carnalia in spiritualia vertit«, hogy mint »Krisztus új katonája« minden földi ideálnál szentebbért küzdve, majdan a legmerészebb lovagi álmokban áhított dicsőséget is elhomályosító glóriával övezze homlokát. Bármennyire át is alakult azonban e lélek az égi szózat hatása alatt, melytől egy csapásra szinte gyökerestül új tartalommal telik el, megnyilatkozása módjában továbbra is megőrzi eredeti formáit, amiket a lovagi szellemmel való tartós és szeretetteljes érintkezése alakított ki benne. Itália földjén a lovagság érzés- és gondolatvilágának s költői ideológiájának sok formai eleme, mely az olasz lelket a saját természete szerinti szabad kibontakozásban kezdettől fogva csak feszélyezte, így egyesül Szent Ferenc egyéniségében először valóban életteli, a faji lélek őstelevényéből fakadt tartalommal. A krisztusi szegénység eszményét ő maga személyesítette meg a Domina Paupertas alakjában, ő maga hasonlítja a kerekasztal társaságához első követőit, akiknek nemcsak úrnőjük hűséges és odaadó szolgálata a kötelességük, hanem dalos ajakkal való dicsőítése is. Szent Klára Krisztus hegedűsének — ioculator Christi — nevezi a Poverellót, aki testvéreitől azt kívánja, hogy a piaci énekesek módjára járják be a városokat és falvakat Isten dicsőségét hirdető énekszóval, lelki vigasságot gyújtva az emberekben. Mivel pedig a latin szövegeket a műveletlenek már nem értették meg, ez újfajta himnuszok, szent történetek és tanító költemények a nép nyelvén szólalnak meg és veszik fel a versenyt a világi lantosok énekeivel, ügyesen kihasználva — különösen az epikai jellegű poémákban — a profán költészet sok szokványos fogását, kipróbált hatású előadásbeli eszközét. Az első ilyen olasz nyelvű himnuszt maga Szent Ferenc szerzette, miután előzőleg már több latin »Iaus«-ban is költői formát adott a Teremtő fenségétől elragadott lelke gyermeki hódolásának. Ezek közül különös jelentőséggel bír a » Laudes Creatoris« című, melynek egy kézirati töredékét az Assisi-i reliquiarium őrzi. 1) A Speculum 82. fejezete szerint a Szent anyira szerette ezt a szerzeményt, hogy nemcsak maga »mutatott mindig nagy igyekezetet az Úr dicséretének mondásában«, hanem »lángoló buzgóságával a testvéreket is arra tanította és ösztönözte, hogy szorgosan és áhítattal ismételgessék az imádságot«, sőt rendes penitenciául szabta ki a henyélőkre és a fecsegésben vétkezőkre olykép, hogy »amelyik testvér fel és alá jár, vagy munka közben felesleges szót ejt ki, az köteles egy Miatyánkot mondani, elején és végén az Úr dicséretével> 2) Első életírójának, Celanoi Tamásnak ismételt állításából tudjuk, hogy Szent Ferenc »quasdam Miscellanea trancescana VI. évf. 33. s) A tökéletesség tükre. Fordította Balanyi György. Budapest 1926. 132—33. 1.
