Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

laudes de creaturis« is írt.

1) Kétségtelen, hogy ezek a híres Napénekben maradtak ránk, amelynek szerzőségét ép oly kevéssé sikerült elvitatni a Poverellótól, mint ahogy nincsen elfogadhatóan megalapozva másoknak az a feltevése sem, hogy a »Cantico del Frate Sole« eredetileg szintén latinul íródott meg s csak utóbb nyerte — minél nagyobb tömegek épülésére — olasz nyelvű szövegét.

2) A Napének egyenlőtlen hullámokban lejtő soraiba hiába próbálunk versszerű szabályosságot magyarázni. Rímei, asszonáncai nem tudatosan alkalmazott ékességek, ritmusa nem verstani törvények szerint ingadozik, hanem egyedül az isteni mámorban izzó lélek áradását követi. De azért nem kevésbbé költemény, mint a Biblia zsoltárai, melyek közül kettőhöz (Dávid 148. és Dániel III. 52-90) tartalmilag is közel áll s nem is puszta visszhangja vagy parafrázisa ezeknek, hanem költője egyéniségének szuggesztív erejű kifejezése, amellett, hogy mint Ozanam finoman megjegyzi, a sugaras egű umbriai tájak balzsamos levegője illatozik soraiban.

3) A legenda szerint Szent Ferenc lelkét himnusza elkészültén oly vigasság és édes öröm töltötte el, hogy rögtön »magához hivatta Pacificus testvért s meghagyta neki, hogy néhány társával induljon azonnal a világba prédikálni és az új dicsőitő éneket zengeni. Lelkére kötötte, hogy amelyikök legjobban ért az igehirdetéshez, az előbb prédikáljon, azután álljanak össze valamenyien és mint az Úr komédiásai, adják elő az éneket. Mikor ennek is végeszakad, a prédikátor jelentse ki a népnek: Mi az Úr komédiásai vagyunk és más jutalmat nem várunk tőletek, mint igazi bűnbánatot.« ) És a kisded testvérek bizonyára teljesítették is a Szerafikus parancsát s dalaikkal — mint a legenda meséli — ellenségek gyűlölködését megengesztelték, a gőgöst alázatra, a vétkest bűnbánatra indították, a keserűségtől csordult, haragban fűlő szívekbe a béke és megbocsátás magvait hintették. Szavuknál csak életük példája volt hatásosabb, melyet gyökeréig át- meg átjárt a Poverello szentsége és szelíd lényének poézise. Isten, a felebarát és a természet szeretetét tanulták mesterüktől, akinek derűs kedélye csak nagyritkán borult el s a »mélabútól, miként az ördög kapunyitogatójától félt és borzadozott« s ezért »társaitól is elvárta, hogy mindig jókedvűek legyenek : fratres ... ostendant se gaudentes in Domino.

5«) Az énekekből, miket az Úr országának e gyöngéd heroldjai vittek a nép közé, semmi sem maradt fenn, de hogy már a legelső tanítványok között is volt igazi költője a rendnek, kétségtelen adatokból tudjuk. A Szent életrajzai és a Speculum perfectionis több helyen szólnak Pacificus testvérről, akit »világi életében a versek királya (rex versuum) néven emlegettek« és aki megtérése előtt »nagyon előkelő és híres udvari énekes volt«. Mint az udvari módon »fínomhangú költészetnek kiváló mesterét«,

6) maga a császár tüntette ki a költők koszorújával s ő a világi dicsőség fényében Istenről megfeledkezvén, »se totum prostituerat ') II. Vita, p. 300. e 306. L. D'Ancona e Baci id. m. 49. 1. а) Rass bibi. della lett. ital. duetta del D'Ancona, IX. évf. VIII. füz. :

i) A. F. Ozanam: Les poètes franciscains en Italie au treizième siècle. Paris, 1855. 74. 1. 4) A tökéletesség tükre 157. 1. 5) Assisi Szent Ferenc virágoskertje. Fordította Kaposy József, Budapest, 1913. XVI. I. б) A tökéletesség tükre 96. és 157. 1.