Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

Nem volt tehát elsőrendű szerepük az olasz nyelvű irodalmi alkotás megteremtésében azoknak az európaszerte általános erkölcsi és érzelmi tényezőknek sem, melyek a hősi epika nyelvi és formai örökébe lépő trubadúrköltészet nagyszerű kifejlődését, más nemzeti irodalmak első virágkorát eredményezték. A nép ajkán elvétve ugyan fakadhatott már olasz dal a XII. században is, az e korbeli emlékek teljes hiánya mégis amellett bizonyít, hogy a népnyelv csak az északfrancia és a provencei költészet hatása alatt válik a művészi igényű verselők nyelvévé és a II. Frigyes udvarából kiinduló szicíliai iskola költőinek gyakorlatában latin és provencei elemekkel vegyes »aulikus« nyelvvé alakul, mely a készen kapott formákat a szonettel gyarapítva, a trubadúroktól eltanult kifejezésbeli eszközökkel ennek a maga természetes lehetőségeit már-már kimerített költészetnek tárgyait visszhangozza, színeit, hangulatait ismétli. A lovagi költészet e százados konvencióban megmerevedett anyagán hajlékonnyá és csillogóvá csiszolódik ugyan az olasz »volgare«, de a merőben külsőséges, csakhamar kényes-keresett rím- és szójátékok fintoraiban gyönyörködő nyelvi készségnél többet alig is köszönhet az olasz irodalom a sziciliai iskolának. Jóval egyszerűbb, természetesebb zamatú és üdébb a toszkánai lírikusok hangja, ám mondanivalójuk nagyjából ugyancsak a szerelmi kódexek sablonjainak újra meg újra fogalmazásában merül ki, melyet csak elvétve melegít át az élmény igazsága, az őszinte érzés spontán ereje. Nem is talált sohasem igazi megértésre, mert nem a faji lélek természetes nedveiből táplálkozik, csak nyelvi-formai előkészület a XIII. század második felének irodalmához, melyben az olasz kultúrának már régóta alakuló sajátos elemei érvényesülnek, s a lovagi eszményekért való rajongás helyett a jogi, teológiai, filozófiai és természettudományi tanulmányok által megedzett okoskodó, elmélkedő értelem lesz ihletője a költőknek. Ezzel az idegen talajból mesterségesen áttelepített lírával teljesen azonos eredetű a korai olasz epika is. Roland, Olivér, Nagy Károly tetteinek dicsőségét zengik a nép piaci énekesei bárdolatlan fordításokban, hamarosan általános lesz e kalandos és érzékeny történetek divatja és ismerete, de mindvégig puszta szórakozás marad csupán, a lelkek legmélyére nem hatol s így az olasz irodalom egyéni arculatának kialakításában nincs jelentősége. A nép igazi érdeklődésével először a vallásos költészet találkozott, mely egyenes úton fejlődött a vulgáris latin egyházi irodalomból, a hívő lelkek őszinte, közvetlen megnyilatkozása volt, minden idegen mintától, divat és iskola szabályától függetlenül adott igénytelen, de sokszor nyerseségében is megkapóan hatásos formát a bűnbánó áhítatának és fohászainak, a hit igazságainak s a szent hagyományoknak és valódi szükségletet elégített ki. Ennek a vallásos költészetnek talaját Szent Ferenc készítette elő. Élén ő maga áll, művelését és terjesztését az első testvérek kötelességévé tette, kivirágzására a hitéletnek a franciskánus mozgalom nyomán bekövetkezett elmélyülése volt a legnagyobb hatással s legkiválóbb művelőjét, aki egyúttal az egész olasz irodalomnak első, teljességgel eredeti egyénisége is, Szent Ferenc rendje adta Jacopone da Todi-ban. Assisi nagy szentjének alakja maga a testet öltött költészet. Az olasz poézis történetében lenne helye akkor is, ha egyetlen sora sem maradt volna reánk. Az egyéni-