Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

Olasz ferences költők. Irta: Dr. VÁRADY IMRE. z olaszországi irodalom nyelve körülbelül a XIII. század küszöbéig szinte kizárólag a latin. Használatát természetessé teszi, hogy leánynyelvei közül az olasz népnyelvben folytatódott legközvetlenebbül a latin hang- és alaktani átalakulása, ezt érték legkésőbb s aránylag a legenyhébb idegen hatások s így akkor is érthető maradt még a nagy tömegek számára amikor a francia már csak mint idegen idiómát, az iskolában tanulta Cicero nyelvét. Az olasz nép mindenkor latin ivadéknak tekintette magát, a római leszármazás eleven tudata volt századokon át az egyetlen laza kötelék, mely Itália népességét eszményi közösségbe fűzte. A történelem eseményei azonban nem engedték meg, hogy az ősi Rómával való rokonság halavány érzése erős népi öntudattá izmosodjék. Ennek egységes nemzeti élet, közös célok és közös sors lettek volna a feltételei, melyeket a félsziget népének a legújabb időkig nélkülöznie kellett. E helyett a római világuralom összeomlása óta szakadatlanul idegen hatalmak ellentétes érdekeinek küzdőtere volt az ország, longobárdok, frankok, német császárok csinálták történelmét. S míg például a franciák vagy spanyolok egyetlen nagy ellenség ellen összefogva, eszményeket és hősöket termő egységes nemzetté forrtak s a heroikus harcok eseményei és emlékei a nép lelkét megtermékenyítve, gazdag epikai hagyomány forrásaivá lettek, mely szükségkép korán és nemzeti nyelven nyert kifejezést, addig a vidékenkint és koronkint sűrűn váltakozó hódító hatalmasságok versenyének kitett olasz föld népe megoszlott, egymással szemben álló táborokban küzdve ontotta vérét, vagy a legjobb esetben csak szenvedőleg vett részt a nagy történeti mozgalmakban, melyeket a római birodalom örökéért idegenek igényei és érdekei irányítottak. Nincsen tehát hőskora, nincsenek nemzeti héroszai és így nem született hősi költészete, melyben — mint más nyugati népeknél — a nemzeti nyelv korábban kivirágozhatott volna. A feudális társadalmi rend és a lovagi szellem pedig, mely a nyugateurópai nemzetek hatalmi ellentétei és nyelvi külömbségei fölött is érvényesülve, sajátosan egységessé tette ezeknek az országoknak középkori »szellemi éghajlatát«, a teljesen külömböző politikai, gazdasági és kulturális viszonyok által meghatározott olasz életben éppen úgy nem tudott tartósan gyökeret verni, mint ahogy a középkor érzelemvilágának sok nyugati eleme, egész romantikája és fantasztikuma is, alapjában idegen maradt a legbensőbb lényege szerint inkább értelmi belátásra s logikus harmóniára, mint érzelmes képzelődésre hajló, formalisztikus-retorikus olasz lelkülettől.