Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIII. Scifi Klára. Irta: P. Molnár Arkangyal O. F. M

közül úgy, mint a nép gyermekei közül, hogy kérjék a vezeklés ruháját, eljegyeztessenek a Szegénység úrnővel, egyesülhessenek Urukkal, Krisztusukkal a tisztaság, engedelmesség és szeretet kötelékével s miután már kialakultak, tökéletessé lettek Klára iskolájában az evangéliumi életben, szét fognak menni a világba, hogy elárasszák azt erényes életük illatával és imádságukkal megvédjék azt a haragvó Isten jogos fenyegetéseivel szemben. Itt fog ő közreműködni csendben, de azért nemkevésbbé hatásosan az ő szeretett atyjával, mesterével és barátjával abban a csodás munkában, mit Ferencnek és fiainak kell véghez vinni a világ gyermekei között. Ők dolgozni fognak a lelkek megtérítésén szóval, példával, apostoli fáradozásukkal, Klára és az ő leányai pedig imával, lemondással és áldozatul hozott életük felajánlásával.«

1) Igen! Mert nagyon tévesen gondolkodnak, nem értik az isteni Gondviselés útját azok, kik azt állítják azokról, kik zárdába mennek, hogy a világ számára elvesztek. Szó sincs róla! A zárdába vonult buzgó lelkek sokkal több jót, hasznot hajtanak istenes életükkel, kérő, könyörgő imájukkal az emberiség számára, mint azok, kik a világban maradva, tobzódó, erkölcstelen, munkanélküli életükkel csak botrányára és terhére vannak embertársaiknak és a társadalomnak. Ezt két esetben is csodás módon igazolta az Úr Isten, mikor ép Szent Klára és nővérei imádságára szabadította meg Assisi városát II. Frigyes császár martalóc katonáinak ostroma alól. A magyar forrás szerint az eset így történt. Egyik nap a szerecsenek Assisi városa elé érkeztek, ahol, mivel a kapukat zárva találták, a Szent Dámján templom felé mentek s mint vérszomjas állatok, törtek be a zárda kertjébe, módot keresve arra, hogy gonosz szándékkal a zárdába jussanak. Látván ezt a szüzek és hallván a keresztényeknek iszonyú kiáltásait, kimondhatatlan félelem szállta meg őket és sírva siettek betegen fekvő szent anyjukhoz, őt imigyen kérve: »Szerelmes anyánk! Leányaidat meggyalázzák s talán meg is ölik! De édesanyánk, könyörögj érettünk Istenhez, hogy szabadítson meg bennünket a rettenetes veszedelemtől.« Látván Szent Klára a veszedelmet és az ő ártatlan leányainak iszonyú félelmét, vigasztalta őket, hogy csak Istenbe vessék reménységüket. Maga betegágyából felkelve, odavitette magát, ahol a pogányok be akartak törni, sőt egyesek már a falakra is feljutottak. Egy asztalt hozatott a szent szűz és erre nagy áhítattal reá tétette az Oltáriszentséget, mely előtt térdreesve, könnyhullatás között így imádkozott: »Uram jézus Krisztus én mennyei jegyesem! Ne engedd, hogy ezek a te szolgálóid, kik tebenned, igaz Istenben bíznak és a te szerelmedért a világot minden gyönyörűségével elhagyták, tiszta életben neked szolgálnak, kérlek alázatosan, meg ne engedd, hogy meggyaláztassanak, megszeplősíttessenek ezektől a kegyetlen és tisztátalan szerecsenektől. Ha Uram úgy tetszett neked, hogy ezen leányaidat gondviselésem alá adtad, mutasd meg isteni hatalmadat, oltalmazd meg a te jegyeseidet, kiket én a te malasztod által neked szültem és akiket te drágalátos szent véreddel megváltottál.« Míg a szent szűz így imádkozott, szózat hallatszott, mintegy kis gyermeknek a szava, ki mondá neki: »Én mindenkor megoltalmazlak titeket !« Ezt hallván Szent Klára, Facchinetti i. m. 117—18. o.