Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XVI. Duns Scotus és a ferences bölcselők. Irta: Dr. Trikál József

a gondolatban. Duns Scotus a fennebb fejtegetett felfogásához hűen tanítja, hogy amint a létezés rendjében mindennek van közös és valóságos természete, épp úgy minden ily közös természet, amit csak a fogalom a dolgokból kiemel, valóságos léttel bír. Ha a tárgyakban nem volna semmi közös, semmi általános, akkor csak egymástól teljesen különböző egyedek léteznének, amelyeket egymáshoz nem is hasonlíthatnánk épp azért, mert semmi közös természet nincs bennük. Ha tehát fogalmaink fajokat, nemeket, stb. foglalnak össze, akkor a természetben is kell valami olyan közösnek lenni, ami fogalmainkban mint faj, vagy mint nem, stb. szerepel és az a közös a valóságban is tényleg megvan és nemcsak a gondolatban létezik. Az általános fogalmak tehát valóságokat foglalnak össze. Ámde a természetben nemcsak általános, hanem egyedi is létezik. Mi az egyediességnek végső elve ? Arisztotelész és Szent Tamás azt tanították, hogy az egyediség elve az az anyag, amely bizonyos alakot megtestesít. Az iskolás bölcselők javarésze ma is ezt a tant vallja. Duns Scotus ellenben eredeti nézőpontjából kifolyólag azt tartotta, hogy az alak az egyediség elve. Az ősi és mindenben megjelenő anyagon kívül van a formák gazdag világa, amelyek szüntelenül fejlődésben vannak, úgy, hogy a világ fejlődése és kialakulása az anyagban működő és az anyag révén testet öltő alakoknak szakadatlan kivirágzása. Mert ha a világ fejlődése abban áll, hogy a létezők bizonyos határozatlan, általános és összekuszált állapotból meghatározott, elkülönülő és jellegzetes világgá göngyölődnek ki, akkor ez Duns Scotus nyelvén és szellemében annyit jelent, hogy az ősi anyagból először oly formavilág bontakozott ki, amely megfelel a természetben az általánosnak, pl. a nemeknek. Ezek a nemek is egyre jobban tagozódtak és fajokká szűkültek. Majd a fajok szétforgácsolódtak és egyedekben éleződtek ki. Amint azonban a faji jellegű természetben megmaradt még az általánosabb, a nemet alkotó jelleg, épp úgy az egyedekben is benn van a faji természet, de ezt a faji természetet az egyedi forma egészen különálló és lezárt kis világgá határolja körül. Duns Scotus ezt az egyediesítő, a faji jelleget egyénné összezáró elvet latinul haecceitásnak nevezi. Magyarul talán »ilyen«-ségnek, vagy »ez«-ségnek mondhatnók. Duns Scotus nézetét a keresztény bölcselet ma is meglehetősen elhanyagolja. Pedig az ő szemlélete annyit jelent, hogy az alak, a lélek az, amely a testet alkotja és alakítja és nem megfordítva. Duns Scotus felfedezi, hogy a mindent átölelő közös természet dacára is nem ez a közös valami az egyediség magja és a forrása, hanem ezen általánosnak csak az a hivatása, hegy benne és belőle a formák világa testet öltsön és az egyediségeknek látható testet adjon. A természetben és a természettudományban is igazi értéke és jelentősége nem az * elvontnak, az általánosnak, a közös természetnek van, hanem az egyesnek, a különösnek, az egyedinek, l°gyen az anyag, erő, vagy szellem. Az egyes ugyanis magában foglalja az általánost, de az általános az egyest nem. Aki tehát az egyest megismeri, az az általánossal is tisztába jön. De aki csak az általánost ismeri, azelőtt az egyes rejtve maradEz a nézőpont egyrészt új világításba helyezte a megismerés nagy kérdését, másrészt új utakat nyitott a természettudományos kutatásnak is.