Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

döntő volt számára az a meggondolás, hogy a tényleges világrendben, mint Isten legszentebb, bár szuverén akaratának megnyilvánulásában az elsőbbség kérdését mindig az értékek hierarchiája dönti el ; vagyis modern szóval fejezve ki egy régi dolgot, értékelméleti megfontolás vezette. Bármint vagyunk is vele, bizonyos, hogy ez az elmélet nem válik Duns Scotusnak szégyenére. Ellenfelei is csak tisztelettel szólnak róla, nagyszabású és Istenhez meg az Istenemberhez méltó elgondolásnak minősítík. Az is tagadhatatlan, hogy rávall a doctor Marianus-ra. Ha jézus Krisztusnak az örök isteni végezés szerint középponti és elsődleges helye van a teremtésben, világos, hogy Szűz Máriának is, mint ama megtestesülés szükséges eszközének, ott van a helye a föltétlen örök isteni végezésben még az eredeti bűn előtt. A Szeplőtelen Fogantatás ilyenformán egyenest az örök isteni teremtő végezésben vert gyökeret. 4. Chrisztologia és szótériologia. — A föltétlen megtestesülés elmélete értelmében a megváltó személye és műve más színezést kap, sőt egynémely mozzanata más elhelyezést és értékelést nyer, mint Szent Tamásnál. A skotizmus alapelvei itt termik legfoghatóbb gyümölcseiket. A Szent Tamás előtti ferencesek a chrisztologiában még erősen Szentviktori Rikárd hatása alatt állnak és így elvben közelebb vannak Szent Tamáshoz (cf. Bonavent, Opera III pag. IV k.). a) A Megváltó személye. Scotus az ő formalizmusához és empirizmusához híven Jézus Krisztusban az isteni és emberi életkört sokkal élesebben választja el, mint Szent Tamás, aki azt vallja, hogy Krisztus emberségének létezése tényét, metafizikai léttartását az örök Ige adja; embersége ugyanazzal az erővel létezik, mellyel az Ige. Ezáltal embersége oly közel kerül az Igéhez, hogy szinte fizikai szükségszerűséggel áradnak rá mindazok az isteni kiválóságok, melyekre (és amily mértékben) teremtmény egyáltalán fogékony. Szent Tamás chrisztologiájában Krisztus emberi kiválóságai az isteni lét- és tökéletesség-körhöz oly közel vannak tolva, amennyire teremtett jellegének elvi sérelme nélkül egyáltalán lehetséges. Ellenben Scotus szerint Krisztus emberségének megvan a maga saját és természetszerű létezési ténye, az ő metafizikája szerint minden létiségnek megvan a maga természetszerű külön létezése is. Sőt minthogy a személyesség magában csak negatívum, t. i. a mástól való lényeges függés tagadása (negatio dependentiae actualis et aptitudinalis complet rationem personae ; in III. d. 1, q. 1, n. 9), ezért Krisztus embersége teljes emberség és önálló személy volna, ha az Igének mérhetetlenül magasabb erejű és értékű személye magához nem kapcsolná. Ha a megtestesülés per impossibile megszűnnék, mint önálló személy kilépne ama magasabb kötelékből (Szent Tamás szerint nem lévén saját külön létezése, ama föltevésben megsemmisülne). Ennek következtében Scotusnál Krisztus emberi életköre önmagában zártabb, metafizikaitag nem oly gyökeresen nyitott, mint Szent Tamásnál, és ezért Scotusnál Krisztus emberi vonásai közelebb kerülnek hozzánk, mondjuk, emberibb színekben bontakoznak ki. A skolasztikusoktól egyetemesen vallott kiválóságokat (boldogító Isten-látás, relativ mindentudás, készen kapott tudás) ő sem tagadja, de miként a természetfölötti rend megkonstruálásában általában az egyes mozzanatokat nem mélyebb metafizikai valóságok természetszerű folyományaiként vezeti le, ezeket is tételes isteni rendelkezéseknek minő-