Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

vető gondolata, melyet meg ne lehetne találni Bonaventuránál (igaz, sokszor a periferián tengődnek), aki azonban az akkori »sententia communior et tutior«-tól nem mer eltérni. Mindazáltal nincs kétség benne, hogy Scotusban eszmélt reá a megizmosodott ferences theologia az Immaculata-val való benső rokonságára, s az ő éles kiilönböztetései törték át azt a homlokmorénát, melyet az addigi theologiának nehezen előrehömpölygő glecsere önmagának emelt volt. A történelem nem hágy kétséget az iránt, hogy az ő indításától kell számítani a tan diadalútjának biztos, egyenes és föltartóztathatlan lendületét. Legelszántabb védői az ő tanítványai közül kerülnek ki. 3. Az abszolút megtestesülés elmélete. — Ennek a híres tanításnak tulajdonképeni forrását Scotusnak a megváltás módjára vonatkozó alapgondolatában kell keresni. Ha az eredeti bűn eltörlésére Istennek annyi más mód is rendelkezésére állott, mért épen ezt a, mondjuk, legsúlyosabbat választotta? Erre a nagy kérdésre Scotus felelete: Istennek az eredeti bűn bekövetkezésétől függetlenül és a megtestesült Ige helyettesítő elégtétele útján leendő megváltástól függetlenül is az volt a szándéka, hogy a második isteni személy emberré legyen. Az ő gondolata ez (Oxon. in III. d. 7, q 3, n. 3): Isten elhatározásainak az örök elgondolásban megvan a sorrendje — nem időbeli, ilyen az örök változatlan Istenben nincs, hanem logikai. Ő első helyen önmagát szereti. Aztán szeretetében akarja, hogy más lények is legyenek. A sok lehetséges lény közül ismét első helyen akar egy teremtményt, mely őt legjobban szereti, és akarja ennek egy isteni személlyel való személyes egységét, etsi nullus cecidisset; és végül utolsó mozzanatként akarja, hogy ez a személyes isteni közösségbe fölvett teremtmény szenvedékeny természetet öltsön és közbenjáró legyen a bűnért, melyet tehát Isten már erre való tekintettel engedett meg. Más szóval az Isten-ember a teremtő isteni végezés első gondolata, a teremtés célpontja és a mindenség foglalata: teremtő és teremtmény lehető legbensőbb egysége. A régibb theologusok és atyák az üdvtörténet tényleges menetének súlya alatt az Ige megtestesülését kizárólag a bűnnel hozták kapcsolatba, úgy hogy szerintük szinte a bűnnek kell köszönni az üdvtörténet legnagyobb javát, a megtestült Ige megjelenését (»felix culpa, quae talem ac tantum meruit habere redemptoren !« Exultet). Azonban már a 13. század elején felmerült a hittudósok előtt az a meggondolás, hogy ha csak a bűn, illetve a tőle való megváltódás volna a megtestesülés indítéka, akkor óriási aránytalanság tátongana a cél és eszköz között, és az a látszat támadhatna, hogy a legnagyobb rossznak köszönhetjük a legnagyobb jót: »summum bonum eset occasionatum« (Scot.). Ezért már Halensis (III 2. m. 13) megpendítette azt a gondolatot, hogy a megtestesülés bekövetkezett volna bűnbeesés nélkül is. Bonaventura pedig 9 súlyos érvet vonultat föl Scotus nézete mellett (in III. 1. q. 2), és miként a fiatal Szent Tamás (in III. d, 1, 1, 1) nem titkolja rokonszenvét, melyet érez vele szemben ; és mikor a sententia communior és a pozitiv szempontok súlya alatt lemond róla, ezt, miként az idősebb Szent Tamás (Summa III 1, 3) rendkívül szelid formában teszi. Ha aztán Scotus, még mindig szerény formában ugyan (»sine praeiudicio dici potest«), de teljes határozottsággal e fölfogás mellé áll, segítette őt Bonaventura érvei mellett az a meggyőződése, hogy a megtestesült Ige útján való megváltásban semmi szükségesség nincs (Anzelmmel szemben), és