Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

(Mac Caughwell), a szintén ir Hyckei Antal, aki egyben neves költő, és barátja Wadding Lukács; mind a hárman a szent Izidor kollégium oszlopai; kortársuk a szintén ir Ponce János. Melléjük sorakoznak a világos beszédű Fabri Fülöp (lucerna et propugnaculum scotistarum), a rendszeres és világos Boyvin Gábor János (fl679); Mastrio Bertalan főként Scotus bölcseletét terjeszti, Stümel Frigyes a distinctio formális védelmére írt hatalmas köteteket; a leghíresebbek egyike Brancati Lőrinc, utóbb bíboros; Claudius /rassen-nek (f 1711.) Scotus Academicusa a scotista tanításnak egyik legmegbízhatóbb klasszikus kompendiuma. Scotus nevével kapcsolatban szóba került az oxfordi irány; és gyakran kijátszák ellene az okkamistákat, Ezért helyén van vele kapcsolatban ezekről is röviden említést tenni. A jellemben és tudományban egyaránt nagy Grosseteste Róbert régebbi oxfordi hagyományokat (A. de Sareshel, A. Necham) követve és továbbépítve, az angol elme jellegének megfelelően különös szeretettel művelte a matematikát, tapasztalati tudományokat és a nyelveket. Nyomába léptek más oxfordi mesterek, nem utolsó helyen a ferencesek. így Oxfordban egy sajátos, a párisitói elütő tudományos eszmeny fejlődött ki, mely egyrészt tágítja a tudományos megismerés körét, amennyiben a természet és történelem egyedi jelenségeinek a tudományos kutatásban sokkal nagyobb helyet juttat, mint az absztrakció útján nyert egyetemesre irányuló aristotelesi tudományos megismerés; másrészt azonban a tapasztalati kiindulás és igazolás, továbbá a matematikai meghatározottságú megfogalmazás és bizonyítás sürgetésével a tudományosan megismerhetőnek körét lényegesen szűkíti is. Ezt különösen a theologia érzi meg, tapasztalatfölötti, sőt értelemfölötti tényeivel és tanításaival. Itt könnyen belopódzhatik a skepticizmus. Ez az irány legjellegzetesebben jutott kifejezésre Rogerius Bacoban (t 1292 után). Ez a kiváló tehetségű, olthatatlan tudományszomjú, de egyensúlyozatlan lelkű ferences az oxfordi eszmények és saját tudásának magaslatairól kicsinyléssel tekint le a kontinensnek, nevezetesen Párisnak tudományára. Meg van győződve, hogy a skolasztika téves utakon jár; csak a mathematika, nyelvészkedés, természettudomány, induktív módszer, szövegkritika és ékesszólás fölelevenítése és intenzív művelése segíthet rajta. A theologiában azonban a programmadáson és kritikán nem igen jutott tovább. Amit itt mond, az empirizmusnak, racionalizmusnak és miszticizmusnak sajátságos keveréke. Egészben helyesen állapítja meg róla de Wulf, hogy tudományos egyénisége sajátságos Jánus-arcot mutat. Mint szaktudós századokkal meghaladja korát a modern természettudomány és történeti módszerek követelményeinek világos megfogalmazásával, sok szakmegállapítással és nem egy új és legújabb találmánynak meglepő megsejdítésével. Mint bölcselő és hittudós azonban messze elmarad mögötte: Aristotelest nem érti meg, Szent Tamás hatalmas korszakos újításának jelentősségéről halvány sejtelme sincs. Irányához tartozik a ferencesek közül Rogerius Marsion és a harmadrendű spanyol Ramon Lull (t 1315), aki kultúrtörténeti szempontból nem kevésbbé érdekes, mint angol elődje. Duns Scotus után a skolasztika hamarosan hanyatlásnak indul. Ennek a hanyatlásnak legkiemelkedőbb jele és egyben tényezője a ferences Occam Vilmos (f 1348 k.); és a