Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

eszményein tájékozódik. Szent Tamással szemben való ellentéte elsősorban ebből következik: más, szigorúbb és bizonyos értelemben egyoldalúbb tudományos eszménye van és ennek rámájára akarja húzni a skolasztikái theologiát. így a pártatlan történeti kutatás vonásról-vonásra egy kérlelhetetlen kritikájú és logikájú zseniális gondolkodónak kemény vágású és mindenkép tiszteletet parancsoló alakját állítja elénk, mint a nagy skolasztikái szerzeménynek nem tékozlóját, hanem utolsó nagy kezelőjét és veretezőjét. Duns Scotus a ferences theologiának vezéralakja lett, egy theologiai iskolának feje, mely mint skotizmus a thomizussal szemben és a később jelentkező molinizmussal szemben elválhatatlanul az ő nevével van összekötve. Miért éppen őreá esett a ferences theologusok választása, mikor ott van a hatalmas kezdeményező, Halesi Sándor és ott Szent Bonaventura, a mély, egyensúlyozott elméjű egyházdoktor? Ennek a sajátságos jelenségnek alighanem az a főoka, hogy Scotusnak tudományos profilja határozott, jól fölismerhető és mindig jól megkülönböztethető vonásokkal emelkedik ki a 13. századi theologia hátteréből, holott Halensis egy átmeneti időnek, Bonaventura az irénikusnak elmosódottságát viseli. Scotusnak megvannak a maga sajátos határozott bölcseleti és theologiai alapelvei, a kort mozgató nagy kérdésekre megvannak a határozott feleletei, ellenkező nézetekkel szemben megvan a határozott álláspontja és cáfolata. így tanítványa mindig tudja, hányadán van vele; feleletek, érvek és cáfolatok dolgában nem jut zavarba, ha hozzáfordul. Az ilyen író és gondolkodó iskolafőnek termett! Hozzájárul egy történeti mozzanat. Szent Tamás a skolasztikái szellemek vízválasztója volt; aki őutána a jövő nemzedékben tanítványokat akart toborozni, annak vagy őt kellett hirdetni vagy jobbal kecsegtetni; de tudatlanra venni nem lehetett. Ehhez azonban Halesi Sándor és Bonaventura kissé korán jöttek; ellenben Scotus éppen jókor, a legkedvezőbb történeti pillanatban érkezett. Persze a ferencesek nem sorakoztak volna mögéje, ha nem érezték volna, hogy theologiája vér az ő vérükből; ők nem új ferences iskola alapítóját látták benne, hanem a ferences theologia zseniális kiépítőjét (ezt nagy készültséggel akarja megmutatni M. Hauzeur Collatio totius theologiae inter Maiores nostros (Hal., Bonavent., Scot.) ad mentem s. Augustini. 2. kötet 1646/52) Duns Scotus számos közvetlen tanítványa közül különösen kiválik Mayron Ferenc (magister abstractionum, páter formalitatum) és Bassoly János. A 14. és 15. század folyamán a fekete halál, százéves háború, nyugati skizma, spirituálisok és kommunitásbeliek közti harcok tudomány-öldöső hatása dacára egyre többen sorakoztak zászlója alá. A legismertebbek : Aquila Péter (ügyes összefoglaló: Scotellus), Worilong Vilmos, Temesvári Pelbárt (f 1504; Rosarium s. theologiae), Brulefer István. A 16. és 17. század a skotizmus virágkora. Az obszervánsok és konventuálisok szétválasztása békét teremtett benn a szerzetben, mely a tudományos tevékenységnek vált javára; Scotus hovatovább hivatalosan is a rend vezértheologusa; a híres egyetemek, Páris, Oxford, Köln, Coimbra, Alcala, Salamanca, Louvain stb. mind külön skotista tanszéket tartanak fönn. A skotizmus képviselői számban meghaladják a többi iskoláét: »Scoti schola numerosior est aliis simul sumptis« (Caramuel cisztercita f 1682). Híresebbek: az ir de Por O'Fihely; Lichetus Ferenc, Scotus műveinek első híres kommentatátora (t 1520, Budán); a spanyol Herrera Ferenc, Torri de Sarnano; az ir Hugo Cavellus