Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

A valószínűleg ír származású Joannes Duns Scotus, dr Subtilîs et Marianus, született valószínűleg Szent Bonaventura halála évében (1274; esetleg azonban 1266). 1290-ben belépett Szent Ferenc rendjébe. Oxfordban hallgató, majd ünnepelt tanár. 1300 k. nem kevesebb hatással tanít Párisban, utána valószínűleg ismét Angliában; nem sokkal halála előtt, mely 1308-ban következett be, Kölnben találjuk. Szerzete boldognak tiszteli és amit jellemére és életére nézve tudunk a történelemből és amit erre nézve a műveiből ki lehet olvasni, ezt az értékelést teljes mértékben megerősíti. Rövid élete alatt Scotus bámulatos terjedelmű irodalmi tevékenységet fejtett ki. Műveinek rendszeres kiadása, melyet a római ír Szent Izidor kollégium ferencesei, első sorban a fáradhatatlan Wadding rendezett (1639; újra lenyomatta Vivès Párisban 1891—5; részeket belőle és más régi kiadásokból M. F. Garcia Quaracchiban) a biztosan vagy valószínűleg nem hiteles dolgokon kívül tartalmaz számos bölcseleti értekezést, Aristotelehez írt kommentárokat és a két fő művet: Quaestiones in 4 libros Sententiarum, röviden Opus Oxoniense és a Reportata Parisiensia (előadásai után készült tanuló jegyzetek; az előbbivel szemben való keltezése mindmáig vitás). Kézi használatra e ritkább kiadások mellett jó szolgálatot tesz Hieronymus de Montefortino-nak Scotus szövegeiből Szent Tamás Summajának menete szerinti összeállítása: Ven. Joannis Duns Scoti Summa Theologica ex universis operibus eius concinnata iuxta ordinem et dispositionem Summae Angelici dris s. Thomae (új kiadás Róma, Typographia Sallustiana 1900—02). Lásd továbbá P. Deodatus M. de Basly : Capitalia Opera B.-i D. Scoti. Le Havre 1908 s kk. ; eddig 2 kötet. Az a szellemi kép, melyet az utolsó század Duns Scotusról festett, legújabban erős retusirozáson ment keresztül. A mult század végéig még a képzett theologusok is általában Szent Tamás kíméletlen kritikusát és a nagy skolasztikái hagyományok bomlasztóját látták benne. A 20. század eleje óta elsősorban ferences tudósok (főként P. Minges, E. Longpré, Basly, Belmond) és mások aprólékos gonddal kezdték megrostálni a neve alatt fönnmaradt irodalmi hagyatékot és annak szövegálladékát; a kétségtelenül valódi művekbe türelemmel elmélyedtek, a réginél hasonlíthatatlanul pontosobb és gazdagabb mai skolasztika-történeti tudás világánál kezdték részletkérdésekre nézve tanulmányozni a tanítását, és egy új Scotust tártak elénk. Szinte Scotus tudományos becsület-mentéséről lehet beszélni. Megmaradt az éles szemű, félelmes dialektikájú kritikus, aki nem kíméli egy nevesebb kortársát sem (kritikája azonban épenséggel nem kizárólag Szent Tamásnak szól; sokkal nagyobb mértékben Genti Henriknek, s nem ritkán tulajdon rendtársainak), de aki mindig egészen tárgyszerű és udvarias. Azonban új színekben ragyog föl a nagy alkotó tudós, aki sokkal inkább folytatója a régi ferences hagyományoknak, mint kritikusuk, aki Szent Tamáshoz az alapgondolatokban és főként az alaptörekvésekben sokkal közelebb áll, mint a százados éles thomista skotista harcok sejtetik. Előttünk áll a termékeny szintetikus, aki nem rombolni akar, hanem a szín-skolasztikai nagy programm szerint a kinyilatkoztatás és a magára álló elme harmonikus együttműködésében az igazság büszke épületét akarja megalkotni; jobban és szebben, úgy gondolta, mint elődjei. Ennek a Scotus-féle szintézisnek jellegét adja, hogy a) a régi ferences theologiai hagyományokból táplálkozik és b) az oxfordi iskola tudományos