Elöljárók aranykönyve (Gyöngyös 1944)

VII. FEJEZET. Az elöljáró hatodik szárnya: Az Isten iránt égő buzgalom

10 A különleges áhítat a magánimádságok lelke. Ott található a megkedvelt szóbeli imádságok végzésénél, zsoltároknak, litániáknak és más fohászoknak elsuttogásán, amelyeket ki-ki magányosan szokott különleges áhítattal ismételgetni. Az Úr Krisztus is így tanít : „Midőn imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk". (46) Hasonló áhítat rejtőzik a szent elmélkedésekben, amidőn lelki szemeink előtt fontolóra vesszük vétkeinket és nyomorúságainkat, a ránk váró büntetéseket, az Isten általános vagy rendkívüli jótéteményeit, Krisztus kínszenvedését, jóságának édességét s a megígért jutalmakat, hogy fölébredjen bennünk az áhítat szelleme, az istenfélelem és szeretet szent érzelme, az Isten utáni sóvárgás lendülete, továbbá a szív fájdalmának és örömének indulata. A zsoltárossal suttogja : „Elmélkedem éjtszaka, szívemben gondolkodom és töprengek lelkemben". (47) Különleges áhítat nyilatkozik meg az Isten iránt indított jámbor vágyakozásban, könnyekben és sóhajokban, a szeretet szent érzelmeiben, a szív sok más, kimondhatatlan belső hullámzásában, a lélek örömujjongásában, elragadtatásában és az Istenbe-merülésben. „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek lesz Ővele".(48) Erre segíti a tiszta értelem fénye, az Isten megismerése, szeretetének tüze, valamint e szent lángolás élvezésére törtető ragaszkodása. Most már „maga a Lélek jár közbe érettünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal". (49) 11 Bár megakadályozzák az elöljárót különféle gondjai a magánáhitat ápolásában, mégis néha-néha, mondhatnók: lopva és sietve szakítson időt magának az elmélyülő imára. El ne hidegüljön tőle egészen. Ne szokjék el