Elöljárók aranykönyve (Gyöngyös 1944)

II. FEJEZET. Az elöljárók első szárnya: Az igazságért lángoló buzgóság

hivatalára, hiszen saját lelki békéjük megelőzi alattvalóik jólétét. Ök is a fügefával mondják: „Elhagynám-e édességemet, pompás gyümölcseimet s elmehetnék-e, hogy a többi fa között ide-oda mozogjak." (4) 5 Legtökéletesebbek végül azok, akik nemcsak lelki tisztaságban ragyognak, hanem lángolnak az igazságot és a lelkeket féltő buzgóságtól. Csak akkor merítenek vigasztalást saját megszentelődésükből, ha testvéreiket is magukkal ragadhatják Isten felé. Követik az Úr példáját, aki bár magában hordozta az örömök teljességét, mégsem akart dicsőségének egyedüli birtokosa maradni. Földreszállott, szolgai alakot öltött, hogy megváltói munkájával és tanításával sok istengyermeket emeljen fel örök dicsőségébe. Az igazságért égő buzgóság, „mint kétszer-festett karmazsinselyem", (5) a szeretet kettős színezetében lángol : az isteni és a felebaráti szeretetben. Az Isten szeretete nemcsak azt kívánja, hogy édességét ízleljük és rajta csüngjünk. Megköveteli, hogy keressük tetszését, terjesszük tiszteletét és magasztaljuk dicsőségét. Azt sürgeti, hogy Istent mindenki megismerje, szeresse, mindenki szolgálja és mindenfölött imádja. Á testvéri szeretet pedig nemcsak ideigvaló jólétet és földi szerencsét akar biztosítani felebarátjának, hanem elsősorban örök üdvösségének ápolását. Ahol tökéletesebb a szeretet, ott égőbb a vágy annak fokozására, kitartóbb a törekvés s a siker örömei is tisztultak. A szeretet „nem keresi a magáét", (6) hanem az Istenét. ISTEN SZERETÉSE olyan igaz, amilyen buzgón harcolsz Isten ügyéért, ahogyan keseregsz az Öt ért méltánytalanságok miatt, amikor látod az emberek hidegségét és tisztelet2*