Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VIII. FEJEZET. A vértanúság első rózsái

— És titeket hogy hívnak testvéreim? A vezető, — aki úgylátszik Vitáié atya helyettese volt — sorban megnevezi őket. — Berardo, Pietro, Ottone, Adjuto és Accurso. — Hát bizony úgy volt az uram, — folytatja a/.utân szavait, mikor látja, hogy a fiatal kanonokot mennyire érdekli történetük, — hogy a porciunkulai káptalanon így szólt hozzánk Ferenc atyánk: „Menjetek testvéreim, valljátok meg hiteteket, prédikáljatok és győzzétek le a pogányság tanát . . . Azt akarom, hogy a kisebb testvérek az egész világ előtt hirdessék az evangéliumot. Készüljetek tehát testvéreim, hogy teljesíthessétek az Isten akaratát. — iSos és nem féltek a veszélytől, mely esetleg rátok vár? — Félni? Óh uram, mond, hát mitől félnénk? Prédikálni fogunk és vagy megtérítjük a pogányokat, vagy nem. Ha megtérnek az nagy jó lesz nekik és a katolikus egyháznak ... Ha nem térnek meg, az pedig a mi számunkra jelenti a vértanúság koronáját. Bárhogyan rendeli is az irgalmas Isten, mindenképen lesz benne valami jó . . . És mondd uram, nem öröm, nem kitüntetés-e ránk nézve, hogy szenvedhetünk Krisztusért? Tudjuk jól, hogy gyűlölet és kegyetlenség vár reánk, de ha csak egy lelket mentünk is meg, már az is megéri ezt, a hosszú útat. És ha még egy lélek se hajlana szavunkra, még akkor is hátra van a legnagyobb dicsőség, a vértanúhalál, az élet koronája . . . Don Fernandez égő szemmel hallgatja ezeket a szavakat. Igaz, tökéletesen igaz ! Elképzelhető-e nagyobb boldogság, mint szenvedni, fáradni, nélkülözni és a legnagyobb kínok között meghalni Krisztusért. Ez a.