Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VIII. FEJEZET. A vértanúság első rózsái

legszebb életprogramul. Mi a nagy tudás, mi az ima, az áhítat, mik a felebaráti szeretet cselekedetei ehhez az önmagunkról való tökéletes lemondáshoz képest. Fernandez lelkében csak egy gondolat ég: meghalni Krisztusért . . . Az este éjszakába hajlik, a kolostorban régen pihenőre tértek már a testvérek, de don Fernandez még mindig nyugtalanul jár fel és alá cellájában. Miért is nem ment már el a hitetlenek közé? kérdi magában százszor is lázas nyugtalansággal, — miért engedi, hogy mások megelőzzék? ... Mi szüksége van a sok tudományra, amit az évek során át magába szívott? Az isteni tant nem kell könyvből tanulni, az a szívekben él . . . Csak menni, menni . . . Úgy érzi, hogy egy láthatatlan kéz vállon ragadja és keményen megrázza. Kelj fel Fernandez! Kelj fel és menj innét, ahol tisztelnek, ahol lelki örömökben úszva gyönyörködsz az Isten csodálatraméltó nagyságában ! Menj oda, ahol szenvedés, küzdelem, nélkülözés lesz az életed . . . Menj, keresd fel Assisi szegénykéjét, kérd meg őt, hogy vegyen fel téged is hadseregébe és küldjön oda. ahol legkeményebb a harc, legnagyobb a veszély, ahol a vértanúság koronája mosolyog feléd . . . Menj Fer nandez, menj oda, ahol a Szegényke födetlen fővel, mezítláb rójja az út porát, ahol egy darab kő lesz a fejed alja és barlang a lakásod . . . Menj el innét, ahol te vagy a bőkezű adakozó, menj oda, ahol magad leszel a koldus . . . Hagyd itt ezt a helyet, ahol védője vagy a rnegvetetteknek, üldözötteknek; légy magad is megvetett és üldözött. Hagyd itt a könyveket, a csendes magábaszállás és elmélkedés