Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VII.FEJEZET. A ferences szellem bűbájos ébredése

kosa és koldúsmorzsák az eledele ... És napról-napra jobban megszereti a szegény testvért is. Bámulva látja, hogy ez az egyszerű ember, aki sem írni, sem olvasni nem tud, akinek sejtelme sincs a magasabb tudományokról, milyen megfoghatatlanul bölcs olyankor, ha az Isten dolgairól van szó. És milyen kristálytiszta a hite, milyen gyakorlatias, tevékeny a szeretete ... Az öreg fráter szavai lángragyujtják szívét. Egyszerre kicsinynek, jelentéktelennek látja saját tudását, áldozatait, erénygyakorlatait. Egyre tökéletesebben járja át a szerafi szeretet tüze . . . Hasonló az emmausi tanítványokhoz, akik még nem ismerik fel az Úr Jézust a velük beszélgető idegenben, de „. . . szívük gerjedez vala bennük, midőn szólott . . És mind gyakrabban kérdezi magától : vájjon nem vezet-e gyorsabban és biztosabban Istenhez a szegénység és a szeretet útja, mint a tudományé? Lelkét beragyogja sz. Ferenc szelleme s rabul ejti a Madonna Poverta igézete . . . Még csak a szíve mélyén zsong ez az érzés, de egyre erősödik, egyre hatalmasabb lesz. Az öreg fráter szavai úgy növelik benne a vágyat, mint a langyos tavaszi eső a palántát. Egyszerre azután végeszakad a jó testvér látogatásainak. Don Fernandez hiába várja egyik napról a másikra, csak nem jön . . . Végre megtudja hosszas elmaradásának okát. Egy lombhullató őszi reggelen, mikor éppen miséjét mondja, — megemlékezvén benne szeretett barátjáról is, — nagy fényesség tárul szemei elé s ebben a mennyei ragyogásban látja öreg barátja lelkét, amint fehér galamb alakjában, alig érintve a tisztítótüzet, felszáll az örök boldogság hónába . . .