Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIV. FEJEZET. Útban az égi haza felé

Mikor azután Antal atya úgy érzi, hogy a feddő, dorgáló szavak már behatoltak az emberek szívébe, akkor visszatér a kedves, kimeríthetetlen beszédtárgyához, a boldogságos Szűzhöz. Mihelyt kiejti Mária áldott, édes nevét, arca haragos redői elsimulnak. Elfelejti a világ romlottságát, elfelejti a bűnökre halmozott bűnöket. Az édes Szűzre gondol és arca kipirul, szeme csillog és ajkáról méznél édesebben árad a dicsőítő beszéd . . . Az utolsó böjti szentbeszédet tartja Antal atya. Utolszor csendül fel érces hangja a bazilika oszlopos csarnokában

1 ... Az utolsó böjti beszédét mondja . . . Órákon át tart a prédikáció. És az emberek órákon át állnak, szinte megmerevedett nyakkal, fölfelé fordított arccal . . . Még a szemük se rebben . . . Szinte isszák a csodatevő szavait . . . Mintha minden hangot a lelkükbe akarnának vésni örök emlékül . . . Mert ki tudja, hogy mikor hallják újra a prédikációját ... És mintha Antal atyát is ugyanez a gondolat foglalkoztatná. Nem fogy ki a szóból. Mintha, még utóljára mindent el akarna mondani az ő kedves, szeretett gyermekeinek . . . Mert ez az utolsó prédikáció ebben a nagyböjtben . . . Óh, ha most valaki azt mondaná, hogy nemcsak a nagyböjtben, hanerrç az egész életben ... ez az utolsó prédikáció . . . Hogy Antal atya, soha, soha többé nem áll már a szószéken ... és soha, soha többé nem hirdeti már az Isten igéjét . . . Hogy moz1 Ezek a böjti beszédek „Korszerű előadások" címen maradtak ránk.