Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIV. FEJEZET. Útban az égi haza felé

dúlna meg ez a feszülten figyelő tömeg! Hogy hullanának térdre zokogva, imádkozva ! . . . Vagy talán érzik is ezt a jó lelkek . . . Hiszen a vak is látja, hogy Antal atya beteg. Alig-alig vonszolja már csak magát ... A külsejére is alig lehet ráismerni . . . Ott leselkedik a halál minden tagjában . . . Antal atya maga is érzi, hogy már nem sokáig bírja. Minden lépés fárasztja és olyan végtelenül kimerültnek érzi magát, hogy legszívesebben egész nap feküdnék. De viszont, azt nem tudja megtenni, hogy ha egy-egy régi gyónógyermeke, valami tanácsra szo ruló lélek hívja, ne siessen a segítségére. így azután testi fájdalmai egyre nőnek és szenvédése néha elviselhetetlen. Érzi, hogy közeledik utolsó órája. Szeretné ezt a pár napot, ami még a földi életből hátra van, egészen nyugodtan, Istenben elmerülve tölteni, valahol, ahol már nem zavarják a véges élet gondjai és előkészülhet a hosszú útra. Fölkeresi a házfőnököt és alázatos csendes hangon szól hozzá. — Atyám, érzem, hogy nemsokára meghalok. Kérlek a jó Isten nevében, engedd meg nekem, hogy elhagyhassam a zárdát s valami magányos helyre vonulhassak vissza, ahol egész csendben, nyugodtan elkészülhessek a végső számadásra. A házfőnök meghatottságtól remegő hangon válaszol : — Testvérem, minden kívánságodat szívesen teljesítem, de ehhez a tervekhez a provinciális atya beleegyezése is szükséges. Azt tanácslom, írj neki levelet és mondj el neki abban mindent, úgy, mint most nekem. Én magam is írok hozzá néhány ajánló