Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)
XXII. FEJEZET. Pádua nagy szentje
kozott volna legjobban, ha hallgatói elmaradtak volna. Egyszer az egyik testvér megkérdezi őt. — Mond atyám, hogy tudsz ennyi embernek prédikálni. Én a világért se tudnék olyan hangosan kiabálni, hogy mindenikük meghallja. Antal atya csak mosolyog erre a kérdésre, mert az igazat megvallva ő maga sem érti egészen a dolgot. A testvérek azonban nagyon is jól tudják, hogy csakis Isten különös kegyelmével lehet ilyet tenni. Antal atya minden beszéde egy-egy csoda, — mondja az egyik szerzetes. — Nem elég, hogy bármilyen nagy tömeg előtt beszél is, mindenki jól érti minden szavát, hanem még az is megtörtént nem egyszer, hogy ha más nyelvűek előtt beszélt azok éppen úgy megértették őt, mintha saját anyanyelvükön szólt volna hozzájuk . . . Tudom jói, Touluoseban volt az, hogy mindjárt odaérkezése után kellett prédikálnia, pedig nem tudott még akkor egy szót se franciául. Hát persze olaszul beszélt, de azért mindenki megértette... Úgy hallottam,, hogy Rómában is történt hasonló dolog. — Fűzi tovább a szót egy másik. — Igen, igen, a Lateránban, mikor a keresztúti búcsúkat hirdette ki. — És, hogy a jó Isten milyen különös módon megsegíti, hogy amikor a szabadban tartja a beszédeit, soha semmi meg nem zavarja a prédikációt. Egy franciaországból idekerült testvér mesélte, hogy egyszer Limogesben prédikált Antal atya. Akkoriban ugyanis a Limogesi zárda custosa volt. Viharos délután volt, de azért nagy tömeg verődött össze. Mérföldnyi messzeségbői is jöttek emberek a környékről, hogy a prédikációt hallják. Még meg sem kezdődött a
