Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXII. FEJEZET. Pádua nagy szentje

szentbeszéd, máris kitört a vihar. Nagy orkán keletkezett, dörgött, villámlott. Az emberek azt se tudták mit csináljanak. Akik messze laktak azok már haza se értek volna idejében . . . Sokan a kis gyermeküket is magukkal hozták és persze nagyon aggódtak értük, hogy könnyű ruhácskáikban halálra fáznak a záporban. Eközben Antal atya fölmegy a szószékre és mikor látja az emberek nyugtalanságát, csak annyit mond nekik : — Testvéreim, ne féljetek. Hallgassátok csak figyelemmel az Isten igéjét és meglátjátok, hogy az eső nem ér benneteket. S csakugyan a zápor megeredt, csak úgy ömlött mindenfelé, de azon a helyen, ahol Antal atya prédikált és a hívek állottak, egy árva csepp se esett. Aki elmesélte nekem ezt a dolgot, maga is olt volt, még azt is eltudta mondani, hogy miről prédikált az nap Antal atya . . . — Csodálatos dolgok, — mormogja egy másik testvér, — pedig az ördög ugyancsak elkövet mindent, hogy megzavarja a prédikációját . . . — Hogy, hogy? — Hogy hogyan? Hát nem hallottátok a s. Junieni esetet ? . . . — Soha életünkben! Hogyan volt? — Hát úgy történt, hogy ott is a szabadban kellett prédikálnia Antal atyának és azért valami szószékfélét állítottak fel neki. Antal atyának azonban valami égi sugalat folytán tudomására jutott, hogy az ördög rosszat forral, ellene és ezért mindjárt a beszéd elejével így szólt a hallgatósághoz: — Testvéreim, megtudtám, hogy az ördög meg