Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXI.FEJEZET. Magasztos apostolkodás

levegőben. A parton halászok vontatják hálóikat. Nyolcan, tízen kapaszkodnak a kötélbe és lassan, ütemesen lépegetnek hátrafelé. A vastag kötél lassan kúszik hátrafelé kezükben. Barna karjukon megfeszülnek az izmok . . . Antal atya nézi a vizet, ott, ahol a Marecchia fehér fodros kis hullámokban ömlik a tengerbe . . . Azután feláll és egészen közel lép a parthoz. És megszólal messzecsengő hangon: — Halljátok az Isten szavát, ti halai a tengernek és folyónak, mivelhogy a hitetlen emberek irtóznak hallani őket ! Lent a parton a halászok felfigyelnek Antal atya szavaira. Kíváncsian jönnek közelebb . . . Egyik-másik mosolyog. És Antal atya újból megszólal: — Tenger lakói, ti halak, figyeljetek szavamra. Nektek hirdetem az Isten igéjét, mert az emberek elzárják fülüket az igazság elől . . . Hangja legyőzi a hullámok moraját és mint harang, érces zengése száll tova a víz felett. Fájdalom, szenvedélyes vágy reszket benne és arcán nagy szomorúság lebeg. Még be sem fejezi szavait, mikor a tenger felöl hirtelen zúgás keletkezik. A moraj egyre erősödik, egyre közeledik ... a víz tükre elsötétül. Ezer, meg ezer. millió, meg. millió fekete pont bukkanik fel a tenger színén, majd újból eltűnik. Ezüstös pikkelyeken csillan meg a napsugár. A lomhán hömpölygő habok között a halak megszámlálhatatlan serege igyekszik a part felé. Minden nagyságban, színben, amennyi fajta csak a tengerben él ... a legnagyobb rendben sorakoznak a part közelében. A kicsinyek elől, a