Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

szinte megvilágították szép ifjú arcát. Kedvesen csengő hangja kezdetben kissé halk volt, mintha kűzdene magával, mintha az egyszerű szavak szerény leple alá akarná rejteni bölcsességének királyi kincseit... De csakhamar elragadta a hév. A s. paoloi csendes remeteség alatt magába zárt érzései, gondolatai most mind életre keltek, ott zsongtak lelkében és ajkára tolultak. Az ügyefogyott kis szerzetes álarca mögül előlépett a nagytudású pap, az evangélium fölkent harcosa. Arca kipirult, alakja kiegyenesedett. Minden mozdulatában a jólnevelt, fegyelmezett ember, az előkelő, finom lélek nyilatkozott meg. A Szentlélektől ihletve felemelkedett a misztikus teológia szédítő magaslataira és könnyűszerrel győzött le minden nehézséget. Ajkairól peregtek a szebbnélszebb hasonlatok és szentírási idézetek. Csodálatos hangjának varázsereje, átszellemült arcának finom szépsége lebilincselte a hallgatókat. S akik még pár perce félve gondoltak az esetleges kudarcra, most elragadtatással hallgatták szavait. Beszédének alapeszméjéül azt a magasztos gondolatot választotta: Krisztus engedelmes volt mindhalálig. A jó pásztor hűséges halálig kitartó szívének mintájára lefestette hallgatói előtt az igazi önfeláldozó pap képét. Az ifjú szerzetes minden előzetes készültség nélkül beszélt. Váratlanul tárta fel lelke gazdagságát, bölcsességének elrejtett kincseit . . . Megmutatta a bámulattól szinte muzdulatlanná vált társainak Isten szeretetétől nagy, nemes szívét . . . Minden szava tüzcsóva volt, mely világított, melegített, gyújtott . . ~ Fejedelmi mozdulattal szórta szellemének kincseit^