Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

* a legszembetűnőbb rajta és olyan ellenállhatatlan bájt ad neki. Csendeden beszélget, közben tenyerével simogatja a szék karfáját, néha-néha mosolyogva és kicsit vizsgálódva belenéz Antal atya szemébe, azután újból beszélni kezd, kicsit elnyújtva a szavakat, ami még csak dallamosabbá teszi beszédét. Nincs benne semmi a gőgös elmék hangoskodásából, akik kalmárok módjára teregetik a bámulok elé tudásukat, de távol áll tőle a mondvacsinált alázatoskod ás is . . . Antal atya úgy issza a szavait, mint a friss forrásvizet. Szinte csodálkozik, mikor házigazdája feláll és mosolyogva mondja : — Jó lesz nyugalomra térnünk, mert holnap megkezdődik a kemény munka. — Csakugyan. Szinte észre sem vettem, hogy így elmúlt az idő, — sajnálkozik Antal atya és a két pap igaz szeretettel vesz búcsút egymástól az éjszakára. Másnap korán reggel Antal atyát zűrzavaros kiáltozás, hangos zokogás kelti fel álmából. Sikoltozó síró asszonyi hang hallatszik be hozzá a zárt ablaktáblákon át, azután hallja az apát lágy csillapító szavait. —• Nem lehet leányom, — mondja Tomasó Gallo, — úgy sem segíthet már rajta . . . Imádkozik érette egészen biztosan . . . Beszélhetsz vele, ha majd a templomba megy prédikálni . . . Az asszonyi hang lassan elcsendesül. A korai látogató úgylátszik eltávozott és pár percre rá az apát kopog Antal atya ajtaján. — Már felkeltél atyám ? Hallottad a nagy sírást ? Egy szegény asszony volt itt. Az éjjel meghalt az egyetlen fia. A szerencsétlen valósággal eszelős a