Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

bánattól . . . Mindenáron veled akart beszélni, hogy imádkoz a fiáért, hátha feltámad . . . — Szegény lélek, mondja Antal atya csendesen, azután másról kezd beszélni. Tomaso Gallonak volt gondja rá, hogy Vercelli lakóit előkészítse Antal atya jöveteléi? és így érthető, hogy a templom zsúfolásig megtelt hívő és kíváncsi néppel. Röviddel a prédikáció kezdete előtt hirtelen nagy mozgolódás támad a bejárat körül. Rémület, csodálkozás, részvét és türelmetlenség felkiáltásai hallatszanak, mialatt a tömeg amennyire csak lehet, utat csinál annak a négy férfinak, akik letakart hordágyon egy fiatal ember holttestét hozzák. Látszik az arcukon, hogy nem valami szívesen viszik a halottat a templomba, de mégis megteszik, mert nem tudnak ellentállni a szegény anya kérésének, aki sírva és kezeit tördelve könyörög : Jó embrek, az ég áldjon meg benneteket, vigyétek egészen a szószékig. A koporsót leteszik s az anya halk zokogással térdel melléje. Az emberek százai lesik figyelemmel, hogy mi lesz . . . Eközben Antal atya felmegy a szószékre. — Békesség nektek, — köszönti híveit. Ebben a pillanatban a síró anya felugrik, azután kitárva karjait, újból térdreborul és sikoltozó hangon kiáltj a a szószék felé. — Atyám, könyörülj meg anyai szívem siralmán és Istentől nyert hatalmad által támaszd fel az én szegény fiamat ! Antal atya hosszú, szánakozó pillantást vet a siró asszonyra és a gyászos, fekete hordágyra . . . Talán eszébe jut az anya, aki egy évezreddel