Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

V. FEJEZET. Örök értékek

Az édes anyja most biztosan sír utána. Mert mikor elbúcsúztak, akkor nem sírt . . . csak szemében bújkáltak a titkos könnyek ... De erös volt. Csak az arca volt sápadtabb, mint máskor . . . Fernandez tartja a kezében a kopogtatót, de a szeme még egyre Lisszabon felé néz ... A déli nap forrón süt födetlen barna fejére . . . nem is érzi . . . Milyen gyöngéden simogatta meg a fejét... most is és mindig. Most már soha többet nem fogja érezni ennek az áldott anyai kéznek a becézgetését . . . Fernandez összeszorítja a fogát, mert érzi, hogy egy perc és sírvafakad . . . Fölkapja a kopogtatót és megüti a vaspántos hatalmas haput . . . Az ajtó kitárul és újra becsukódik . . . Egy perc -csupán . . . egy lépés csak... és egy élet meghalt és új élet támadt . . . Semmi sem történt . . . Csak egy kapu kinyílt és újból bezáródott . . . Egy testvér áll Fernandezzel szemben. Ártatlan szeme gyermekes kíváncsisággal néz reá. — Mit kívánsz uram? — A főtisztelendő piorral szeretnék beszélni. — Kövess kérlek. — Fernandez kissé elfogultan lépeget a kevésszavú testvér után. Keresztül mennek a forró, kopár udvaron és belépnek a széles homályos folyósóra. Fernandez pár percig semmit se lát és csak tapogatózva követi a testvért. Később hozzászokik szeme a homályhoz és látja, hogy egy meglehetősen hosszú folyósón járnak, melynek egyik oldaláról több kis •ajtó nyílik. — Ezek lesznek a cellák gondolja magában. Vezetője most megáll egy ajtó előtt. Int neki,