Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

V. FEJEZET. Örök értékek

kiknek átadhatja azt a misztikus, azt a titokzatos erőt, melyet az önfegyelmezésből és önmegtagadásból merít. Az Istentől kapott talentumokat nem fecsérli el világi dicsőségre, hanem felhasználja az örök munkára, hogy kárba ne vesszenek, hanem bőséges kamatot hozzanak... Tervét közölte szüleivel. Márton lovag és felesége úgy fogadta ezt a hírt, mint az olyan istenfélő, jámbor emberektől várni lehetett. Sajnálták Fernandezt, — hogyne sajnálták volna, hiszen örömük büszkeségük volt az okos, szép fiú . . . de azért nem gördítettek akadályokat az útjába. Hagyták, hadd menjen oda, ahova az Isten hívja. Terézia asszony se mutatta bánatát, pedig : de nagyon szerette a fiát. Míg picike volt, addig szerette gyámoltalan tehetetlenségében. Most, hogy megnőtt, talán még inkább szerette. Érezte, hogy fia lelke túlszárnyalta az övét s csodálkozó örömmel ébredt tudatára, hogy micsoda értékes ajándékot kapott Istentől Fernandezben. A válás nehéznek ígérkezett... de Isten kegyelméből sokkal könnyebben ment minden, mint ahogy Fernandez remélni merte. Mikor utoljára érezte homlokán édes anyja csókját, szinte csodálkozott, hogy valamikor is félt ettől a pillanattól. Hát elválhat-e a gyermek anyjától? Elszakadhatnak-e egymástól azok a lelkek, kik Istenben élnek? S ha testileg talán egymástól távol vannak is

r imáik találkoznak Isten előtt és a közös hit minden más kötelékénél szorosabban fűzi össze őket . . . Fernandez föláll. Űjra odamegy a kapuhoz. Megint csak kezébe veszi a kopogtatót . . . Mégegyszer visszanéz Lisszabonra . . . Milyen közel van! Csak le kellene futnia itt a lejtőn és egyszerre otthon lenne ...