Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IV. FEJEZET. Krisztus katonája

kedvedre az a mulatság, gyere át a másik terembe. Ott van néhány lovag, akik nem rég tértek haza a Szentföldről. Hallgasd csak meg, hogy mit beszélnek, tanulhatsz belőle . . . Fernandez arca fölragyog. Egyszerre elfelejti előbbi szomorúságát és készségesen követi atyját . . . Nagy tisztelettel köszönti a vitézeket, akik oly szerencsések voltak, hogy bejárhatták az édes Üdvözítő drága vérével megszentelt helyeket. Lelkesedve gondol rá, hogy ha felnő, ő is elmegy a Szentföldre és harcolni fog a hitetlenek ellen, akik meggyalázzák az édes Jézus kínszenvedésének áldott helyét. Elűzi őket, vagy maga is meghal a szent hitért . . . Gsilogó szemmel figyel a lovagok szavára ... A szíve elszorul mikor hallja, hogy a pogányok milyen kegyetlenül bánnak a keresztényekkel és mennyire nem tisztelik a szent emlékeket. Legszívesebben azonnal hajóra ülne, hogy elűzze a gonosz rablót . . . Hanem azután, mikor az elbeszélés során szó kerül a kemény, véres küzdelmekről, mikor tágranyilt szemei előtt megelevenedik egy-egy ütközet képe és látni véli az összeroncsolt véres embertesteket, hallja a haldoklók hörgését, a sebesültek jajgatását, akkor megszállja szívét a szánalom . . . — Szegények, — sóhajt fel önkéntelenül. — Mit, szegények? Megérdemlik a sorsukat az istentagadók. — Igen, de épen ezért szegények, mert ha meghalnak, a pokolba jutnak . . . Inkább magam halnék meg, mint hogy elvegyem a pogánytól a megtérésre való időt . . . — No öcsém, ha minden vitéz így gondolkod-