Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IV. FEJEZET. Krisztus katonája

karcsulábú, izmos telivérek, a drága, sallangos szerszámokban . .. De azután mikor látja, hogy hogyan bukik ki egyik lovag a másik után a nyeregből, hogyan önti el egyik-másik arcát a vér, mikor észreveszi, hogy ez a bajvívás nem puszta játék, hanem harc, kemény, keserves küzdelem az elsőségért, mely nem ismer kíméletet, nem ismer szánalmat, akkor Fernandez iszonyodva fordítja félre a fejét. Hát ezek a híres lovagi játékok? . . . Hát van olyan ember, aki ebben gyönyörűségét találja ? — Nos, hogy tetszett a lovagi torna ? — kérdi hazafelé mentükben az édes apja. — Apám, — tör ki a fiúból a szomorú csodálkozás, — hogy lehet ilyen dologban gyönyörködni? Én inkább meghalnék, mint hogy másnak készakarva fájdalmat okozzak . . . — Nem is lesz akkor jó harcos belőled, — mondja kicsit kedvetlenül Márton ur. — Férfiember nem sír egy-pár kiütött fog után. Fernandez elgondolkodik. Lehet, hogy igaza van az édes apjának. Nem való lovagnak az olyan ember, aki nem szereti az ilyen harcot . . . Töprengve járkel egész nap . . . — Istenem, Istenem, — sóhajt fel néha, -— mondd meg nekem, mit akarsz, hogy cselekedjem ... Oda van az első napok öröme. Arca sápadt és a tekintete szomorú. — Fernandeznek valami baja van, — mondja Dona Terézia aggódva az urának. — Semmi, — legyint Márton lovag, — csak hát persze a szelíd papi nevelés után nehezen szokik