Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IV. FEJEZET. Krisztus katonája

bele az új életbe. Gyerek még és olyan puha a szíve, mint az asszonyoknak. Elviszem a ma esti lakomára, ott majd fölvidul. Fernandez egy kis aggodalommal néz a lakoma elé. Vájjon nem vár-e rá ott is valami szomorú csalódás ? Eleinte jól megy minden. Víg beszélgetés, tréfálkozás között telik az idő ... De ahogy a kupák ürülnek, egyre nagyobb lesz a zsivaj és egyik-másik ifjúnak már erősen csillog a szeme a tüzes portugál bortól. Fernandez némi ellenérzéssel néz körül a mulatók között. Valamennyien egyszerre beszélnek, nagyokat nevetnek és egyik szavukra Fernandeznek lángbaborul az arca. — Miért is jöttem ide? — kérdi magában szomorúan, —• máskor ilyenkor az esti imámat mondom ... Édes Szűzanyám, ma hiába vársz reám. Valaki a vállára üt. — Ne lógasd az orrodat öcsém . . . — Nem lógatom, de szeretnék már hazamenni... mondja Fernandez őszintén. Ojjé, a kis baba sír az anyja után, — vihognak az ifjak. — Nem sírok, — mondja dacosan a fiú. — No ha nem sírsz, akkor igyál . . . kínálja az, aki imént a vállára ütött. Ingadozó léptekkel közeledik feléje. Fernandez felugrik és az ajtó felé rohan. Gúnyos nevetéssel néznek utána a többiek . . . Az ajtóban egyenesen édes apja karjaiba szalad. — Nos mi az? Mi történt? — Szeretnék hazamenni. — Nem lehet, még nem mehetünk. De ha nincs