Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IV. FEJEZET. Krisztus katonája

— Don Fernandez ! — kiabálják, — itt van Fernandez lovag ! — Majd csak lesz, — mormogja Márton ur, de a szeme örömben csillog. Fernandez nevet. — Minek az a sok hűhó, hiszen most sem vagyok más, mint az előbb voltam . . . De azért örül a többiekkel. Mindennap új, meg új meglepetést hoz számára. A kolostor csendjéből egyszerre belekerül a zajos világi életbe. Az egyszerű kolostorból a pompás palotába ... A csendes, hallgatag papok helyett hangosszavú, vidám lovagok a társai... Az önmegtagadó, szerény életmódot fölváltják a gazdag lakomák, zsolozsmák helyett harci dalokat énekelnek körülötte . . . Az első örömteli izgaiom elmultával Fernandez unni kezdi ezt az életet. Vágyakozva gondol vissza a kolostori csendre, ahol nyugodtan imádkozhatott, ahol egészen Istené volt. Feje kábult a sok új benyomástól és esténként fáradtan megy kis szobájába. Imádkozni szeretne, de gondolatai egyre elkalandoznak ... Mi ez, — riad fel, — hát már nem tudok a jó Istennel beszélgetni úgy, mint azelőtt? . . . Ügy érzi, hogy mérhetetlen távolságra sodródott az Istentől . . . — Istenem, Atyám, — suttogja sírva, — kérlek, kérlek könyörülj rajtam, ne hagyj itt a világban oly árván . . . Hiszen tudod, hogy mindenek fölött szeretlek ... és egyedül Neked akarok szolgálni . . . Édes atyja elviszi a lovagi tornákra is. Fernandez érdeklődéssel bámulja a talpig fölfegyverzett daliás vitézeket. Micsoda csillogó, tarka gyülekezet. És a