Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XX. Misztikus szentélyek

atyát. Sok mesélni, sok kérdezni valójuk van. Hol járt, mit csinált, mióta elhagyta őket . . . Fölemlegetik az együtt eltöltött szép napokat . . . Különösen a kertész testvér forgolódott nagy buzgósággal Antal atya körül. Az öreg emberen erősen meglátszik az idő nyoma. A haja egészen fehér és a háta olyan görnyedt, mintha állandóan egy cipót vinne a csuhája alatt ... Amint szerét ejtheti, titokzatosan huzza félre Antal atyát. —- Atyám, mondok neked valamit, amit eddig még senkinek se beszéltem el. Emlékszel arra a citromfára, amit. együtt ültettünk itt a kertben, mikor nálunk voltál? — Hogyne emlékeznék, — mosolyog Antal atya. — Remélem megeredt. Meg akarod nekem mutatni? — Atyám, az egy egészen különös fa. Megeredt, gyümölcsöt, is hozott gazdagon ... A mult esztendőben itt járt nálunk egy szegény napszámos és panaszkodott, hogy már évek óta valami nyavalya kínozza. Ahogy így panaszkodik nekem, ráesik a tekintete a te fádra. — Ejnye de szép fa, — mondja csodálkozva! — Bizony szép, — mondom neki, — azután annyit terem, hogy több gyümölcs van rajta, mint más három fán együtt . . . Láttam rajta, hogy igen szeretne legalább egy citromot, letéptem hát néhányat és odaadtam neki. Nagy örömmel hazaviszi. — Ez majd jó lesz, ha megint elővesz a láz, — mondja örömmel, azzal elmegy. Néhány nap múlva újra fölkeres. Gyere testvér, — mondja, — valami különös történt velem. Milyen citromot adtál te nekem a minap?