Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XX. Misztikus szentélyek

Megijedtem. Gondoltam, csak nem történt tőle valami baja? Az ember megnyugtatott. Nem történt semmi baja. Ellenkezőleg, mihelyt megette, megszűnt a láz és ő egészen kigyógyult évek óta tartó betegségéből . . . Azóta másoknak is adtam belőle és még eddig minden beteg meggyógyult tőle . . . Eddig még senkinek se mondtam meg, hogy a te fádon termett a csodálatos gyümölcs ... de atyám, én tudom, hogy te az Isten kiválasztott szentje vagy . . . Leborul Antal atya előtt és remegő karokkal fogja át a térdeit. Antal atya azonban mosolyogva emeli föl a szegény öreget. — Testvérem, hogy mondhatsz ilyet . . . Nekem semmi részem sincs a csodában . . . Hogy épen azon a fán terem a gyógyító gyümölcs, amit én ültettem? . . . Testvérem, az Isten nem a mi érdemeink, hanem az ő végtelen bölcs belátása szerint választja ki a céljához szükséges eszközöket ... De most már ne beszéljünk erről a dologról többet. Adjunk hálát Istennek az ő végtelen jóságáért, te pedig jó testvérem, meséld el nekem, hogy mint vagy . . . Megy-e még a munka? — A munka menne valahogy, csak a vízhordás kissé terhes. Tudod, nemsokára azután, hogy elmentél, beomlott a régi kút és itt a. közelben sehol sincs forrás, hogy új kutat lehetne ásni . . . Nagyon messziről kell hordanunk a vizet és az is olyan rossz, hogy már igen sok testvér megbetegedett tőle . . . — És csakugyan jól utánanéztetek, hogy nem lehetne-e a közelben forrást találni? — Atyám, csoda volna, ha egy csepp vízre bukkahnál a sziklában. Pedig de nagy jótétemény lenne