Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

hatna meglepetéséből, berontanak hozzá a testvérek halálsápadt arccal, reszketve . . . Dadogva mutogatnak a kijárat felé, de szó nem jön az ajkukra. Antal atya el sem tudja képzelni, hogy mi lehet ennek a nagy ijedelemnek az oka és azért gyorsan kisiet, hogy utána nézzen a dolognak. Az eső elállt és a felhőfoszlányok között bujkáló hold titokzatos világa mellett messzire ellehet látni. Jobbról, balról az erdő fái merednek az ég felé, mint fenyegető, fekete ujjak s a patak partján álló bokrok olyanok a misztikus fehér fényben, mint egzotikus formájú, legelésző állatok. Szemben a barlang nyílásával, de valamivel lejjebb, a kisebb testvérek egyik igen nagy jótevőjének a kertje terül el. Ebben a kertben most egy egész csapat rémítő külsejü alak garázdálkodik. Két kézzel tépik a veteményeket, vad dühhel tapossák össze a virágokat, és egészen feltúrják a földet. A sötét alakok arcát nem lehet látni a távolság és a gyenge világítás miatt, de egész lényükből annyi hátborzongató vadság, annyi titokzatos gonoszság árad ki, hogy még Antal atyán is keresztül fut a hideg . . . Egy, két pillanatig szótlanul nézi a kegyetlen munkát, azután visszatér a testvérekhez, akik mint valami megriasztott nyáj, húzódnak meg a barlang legmélyebb szögletében. Atyám, láttad! Nem borzasztó? Kik lehetnek ezek a gonosz emberek. Egészen tönkreteszik a kertet. Mi lesz velünk, ha ide is feljönnek. Elképzelheted atyám, hogy mit éreztünk, mikor láttuk ezeket a szörnyű alakokat. . . . Antal atya távolról sincs úgy megrémülve, mint