Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

bűnös asszonyoknak és gonosztevőknek nyírták kopaszra a fejüket s azért a fiatal asszony nem is annyira hiúságból, mint inkább ettől való szégyenében elsietett Antal atyához és könnyek között panaszolta el neki szerencsétlen helyzetét. — Kérlek atyám, — fejezte be szavait, — add hogy kinőjjön a hajam, mert meghalok a szégyentől, ha így kell asszonytársaim előtt mutatkoznom. Ne engedd, hogy ártatlanul ilyen nagy szégyen szakadjon rám. Antal atya elmosolyodott., azután kezébe vette az asszony nagy hajfonatát, melyet a férj letépett a fejéről és odaillesztette eredeti helyére. Az asszonynak abban a percben megszűnt minden fájdalma és a haja egy szállig visszanőtt a helyére ... Ez a csoda annyira meghatotta a férjet, hogy ezentúl soha sem kételkedett többé, felesége hűségében, sőt ö maga is a kisebb tesvérek nagy pártfogója és jótevője lett. Ezek után azt sem lehet csodálni, hogy azalatt, míg Antal atya a limogesi zárdában voit, a kolostor kapuján állandóan szólt a kopogtató. Az emberek egymásnak adták a kilincset. Kinek tanács kellett, kinek segítség; egyiknek gógyulás, másiknak béke. Volt, aki gyóni akart, más megint csak a bánatos szívén szeretett volna könnyíteni . . . Minden bűnös az ö kezébe akarta letenni vétkei terhét, minden haldokló tőle várta az utolsó vigasztalást. Antal atya pedig mindenkinek a kérését teljesítette. Készségesen szolgálatára állt a lelkeknek, bármikor hívták is. Nem ismert rossz időt, fáradságot, távolságot, éjjeli nyugalmat . . . Mindent feláldozott, ha egy lélek megmentéséről volt szó. Olyan igényeket támasztott szegény testével szemben.