Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

atya arcán keserű mosoly fut végig. Az élet legnagyobb ellenségének, az ördögnek pokoli munkáját látja a ravasz támadásban. A reámeredő, gúnyosan vigyorgó arcok szinte fizikai fájdalmat okoznak neki. Behunyja szemeit, mert nem akarja látni a sátán csúf eszközeit. Lelke megriadt gyermek módjára menekül Istenhez. Megbújik szeretetének oltalma alatt és védelmet, segítséget kér tőle . . . Azután gyorsan határoz . . . Igen, megeszi a mérgezett ételt, ha meg is hal tőle. Nem vár csodát, de igenis meg akarja mutatni ezeknek az Istenteleneknek, hogy bízik az ő mennyei atyja oltalmában, aki szerető gyermekének rosszat nem akar. Egy pillanat műve csak ez az elhatározás s mikorra újból kinyitja a szemét, az eretnekek a félelemnek még csak árnyékát sem láthatják benne. A tiszta barna szemek nyugodtan néznek rájuk és Antal atya határozott hangon szól: — Teljesítem akaratotokat, de nem istenkísértő kíváncsiságtok miatt, hanem csak azért, mert bebizonyítani akarom, hogy annyira szívemen tekszik örök üdvösségtek, hogy még életemet is szívesen kockáztatom érte. Ezekkel a szavakkal újra asztalhoz ül . . . Kínos csend uralkodik a teremben, mialatt eszik. Az eretnekeknek semmi kedvük sincs, hogy még tovább is folytassák a komédiát, miután már úgyis elárulták igazi arcukat. Nyíltan megy a küzdelem életre-halálra. Antal atya azonban fölényben van. Nem fél leleplezéstől, mert nincs rejtegetni valója. Nem fél a haláltól, mert halál nincs, csak az örökélet kezdete ... nem fél a szenvedéstől, mert Krisztusban szenvedni gyönyörűség . . . Miután az ételt megáldotta, nyugod-