Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

készve egymás arcát, kutatva, hogy melyikük lehet az áruló. Antal atya pedig szelíden, de egy kis szomorúsággal a hangjában megfeddi őket gonosz szándékuk miatt. Azután felemelkedik, hogy távozzék. Az eretnekek, akik eddig a meglepetéstől szinte megkövülve ültek helyükön, most egyszerre megfeledkeznek a magukra erőszakolt álarcról. Mintha egy pillanat alatt kicserélték volna őket a barátságos édeskés arcok helyett gyűlölködő dühös pillantással ugrálnak fel. Kíméletlen, gúnyos nevetéssel állják el Antal atya útját. — Miért mennél el te szelíd bárányka? Mitől félsz te, az Isten kiválasztottja? Evangéliumodban írva van, hogy semmi sem árthat Krisztus szolgáinak . . . Mi sem akarunk téged bántani. Óh dehogy is, — hajtogatják, mialatt gúnyos mosollyal bókolnak előtte, — csak nem fosztjuk meg a világot ilyen nagy csodatevőtől . . . ilyen kitűnő szónoktól . . . Nem vagyunk mi olyan gonosz emberek . . . Csak azt akarjuk látni, hogy hogyan valósulnak meg rajtad vallásod Ígéretei. Azért hát csak izibe, egyél ebből az ételből, melyet neked készítettünk. Csak kóstold meg szelid galambocska, hadd lássuk mered-e megtenni, bizol-e a saját Istenedben, kiről olyan sokat tudsz beszélni. Lássuk vájjon nem haszontalan szócséplés-e az egész? Vájjon az a hatalmas Isten hatalmasabb-e, mint a mi mérgeink? Vájjon az az erős Isten meg tudja-e védeni a te hitvány kis életedet? . . . Azért hát rajta, rajta! Ha nem halsz meg ettől az ételtől, akkor ígérjük, hogy valamennyien áttérünk hitedre és Krisztus szolgái leszünk. De ha megárt neked, akkor tudni fogjuk, hogy hazugság volt minden szavad és holttested fölött hirdetjük,' hogy te voltáivá legnagyobb csaló. Antal