Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

Néhány ragyogó termen mennek keresztül, mig végre feltárul előttük az ebédlőterem ajtaja. A nehéz tölgyfaasztal úgyszólván az egész termet elfoglalja, csak épen annyi hely marad, hogy a lakályok két oldalt kényelmesen járhassanak. A szük ablakréseken beáradó déli napfény ragyogva törik meg a nehéz vertezüst tálakon, kupákon és kandellábereken, melyeket felgyújtanak ha az ebéd kissé tulhoszszúra talál nyúlni. Antal atyát egyszerre megszállja az a leküzdhetetlen és minden bizonyosságnál is biztosabbnak látszó előérzet, mely a nagyon finom lelkeknek sajátossága, — hogy mire ezekben a kandeláberekben felgyullad a láng. akkorra az ő életének mécse kialszik. A vendéglátó nemes úr helyet mutat neki jobbján, mig a többi vendég mosolyogva nézi, hogy meghatja-e az egyszerű kolduló testvért ez a mérhetetlen kitüntetés. Antal atya azonban szemmelláthatólag észre sem veszi a nagy kegyet. Összekulcsolja a kezét és mielőtt leülne, csendesen imádkozik, azután elfoglalja a helyét és szokása szerint keresztet vet az előtte álló ételre . . . Izgalomtól és érdeklődéstől csillogó szempárok lesik, hogy mikor meríti kanalát a tányérba; szinte nógatják tekintetükkel ... De Antal atya nem eszik. A szemeit végigbordozza a nemes urakon, azután nagyon nyugodtan, de egy kicsit sápadt arccal mondja : — Isten kegyelméből tudomásomra jutott, hogy mérget kevertetek ételembe, mert mindenáron elnémítani akartok. Halálos csend követi a szavait. Az eretnekek haragos meglepetéssel néznek össze, gyanakodva für-