Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

elutasító válasz, mert érezte, hogy ez a meghívás valami veszélyt rejteget számára. De azután eszébe jutott, hogy a jó Isten talán épen ezt az alkalmat akarja felhasználni a hitetlenek megtérítésére s azért szerényen szólt. — Köszönöm a meghívást. Ha Isten dicsőségére és lelketek javára válik, ott leszek. Az urak meghajtották magukat és sunyi kárörömmel a szemükben távoztak. Antal atya még sokáig állott mozdulatlanul a szoba közepén és elgondolkodva nézett a csukott ajtóra. — Vájjon mit akarhatnak tőle azok az emberek, akik ép most távoztak innét? Vájjon édeskés szavaik mögött micsoda tőr leselkedik? Milyen alakban fog rátámadni az ellenség ?... Vagy csakugyan a jószándék vezette hozzá ezeket az embereket és ellenség helyett bün-bánó lelkeket fog találni? Antal atya könnyedén vállat von . . . Mindegy, bármit hoz is a holnap, teljesedjék mindenben az Isten szent akarata. Antal atya arca szelíd és mosolygó, mikor másnap a déli órákban megáll a vendéglátó házigazda palotája előtt. Kopogására zajtalanul tárul fel a kapu és a két fényesen öltözött ajtónálló tisztelettel hajtja meg előtte alabárdját ... de Antal atyának úgy tűnik fel, hogy szemükben rejtett mosolygás bujkál . . . Vagy talán csak képzelődés az egész ? . . . Mindegy ! .. . Széles lépcsőn megy felfelé és lába szinte belesüpped a vastag szőnyegbe. Az első emeleten mosolyogva siet eléje a házigazda. — Légy üdvözölve atyám, örömmel várunk mindannyian. Érezd magadat jól házamban s tekints bennünket barátaidnak.