Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

Tagadhatatlan, hogy voltak olyan lelkek, akiket közönyössé és fásulttá tettek bűnös szenvedélyeik és azért érzéketlenek maradtak Antal atya hívó szavára. Voltak olyanok, akik szennyes lelkiismeretük kormos üvegén' át gúnyosan néztek szembe az Isten szeretetének napjával. De ezeknek az ellentállása se tartott sokáig. Mert amikor már az emberi erő elégtelennek bizonyult, akkor Isten természetfeletti eszközökkel sietett szent szolgája segítségére. Az eretnekek között meglehetős aggodalmat keltettek Antal atya csodái. Kezdték elveszíteni abbeli reményüket, hogy a „szemfényvesztőt" leleplezzék. Egyre nagyobb lett a megtérők száma s a hívek hite és bizalma mérték nélkül megnövekedett. A hitetlenek elhatározták, hogy a legkeményebb eszközhöz folyamodnak és megölik a Csodatevőt. Néhányan közülük felkeresték Antal atyát és mézédes mosolygások, meg udvarias hajlongás közepette így szóltak hozzá: — Atyám, eddig csak a szószékről hallottunk prédikálni téged, de szavaid annyira megragadták lelkünket, hogy nincs más vágyunk, minthogy veled hoszszasabban elbeszélgethessünk. Igen nagy örömöt szereznél vele nekünk és társainknak, ha látogatásoddal megtisztelnél bennünket. Ez lesz egyúttal a legjobb alkalom arra is, hogy feltűnés nélkül egyet-mást megkérdezhessünk tőled. Kérlek, légy oly leereszkedő irántunk, hogy felkeresel bennünket és megosztod velünk szerény ebédünket. Antal atya végignézett az előtte hajlongó alakokon. A lelkében nagy keserűség támadt. Egyszeriben tudta, hogy nem a jószándék vezette hozzá őket... Ösztönszerűleg hátrahúzódott. Már-már ajkain lebegett az