Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

szükség, ott legközelebb a segítség." Sokszor tapasztalt tény, hogy valahányszor a világ annyira romlott, hogy a jámbor lelkek kezdik reményüket veszteni és csüggedten néznek a jövő elé, a jó Isten mindig csodálatosan gondoskodik a veszendő lelkek megmentéséről. Mint a háborgó tengeren, ahol a végső pusztulástól remegő tanítványok előtt egy szavával lecsendesítette a vihart, úgy itt a földön is nem egyszer abban a pillanatban küldi a szabadítót, mikor a veszendő emberiség feje fölött már-már összecsapnak a hullámok. Mikor Antal atya a vallási élet küzdőterére lépett, szintén úgylátszott, hogy már-már pusztulásnak indul sok szép munka gyümölcse. Ebben az időben halt meg Sz. Domonkos, árván hagyva fiait; Sz. Ferencet súlyos betegség gátolta a munkában s már csupán csak élete gyönyörű példájával oktathatta az embereket . . . Amellett az eretnekség egyre terjedt, erősödött . . . Keserves küzdelem volt ez. Amit az egyik oldalon meghódítottak a szent rendalapítók, azt a másik oldalon visszafoglalták a sátán vezérei ... A katolikus világ érthető és alapos aggodalommal nézett a jövő elé. Ki lesz az az Istentől kiválasztott lélek, aki az eltévedt nyájat, az elkallódott juhocskákat visszavezeti a közös akolba ? És akkor váratlanul, mint égből szállott angyal, jelenik meg közöttük Antal atya. Istenadta éleslátásával egy szempillantás alatt áttekintette a világ sanyarú helyzetetét . . . Kitárultak előtte a lelkek és úgy olvasott belőlük, mint a nyitott könyvből. Odatapintott, hol legnagyobb volt a fájdalom; megkereste a baj kútforrását és orvosságot hozott a beteg világnak.