Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

A jámbor lelkek hálásan, rajongó szeretettel fogadták a Csodatevőt. Egy szempillantás alatt rabul estek a belőle kiáradó varázsnak. Az örökké ifjú tiszta lélek zománca ragyogott rajta. Szavai, mozdulatai, egész viselkedése olyan finom, előkelő s amellett oly gyermekdeden közvetlen volt, hogy szeretni kellett őt mindenkinek . . . Teljesen elsajátította sz. Ferenc örökségét . . . Vagy talán nem is tőle tanulta a mosolygó szenvedés tudományát, hanem a lelkéből fakadt ez a derű, ez a friss erő, ez a kristálytiszta forrás, melynek fenekén nem nő se moszat, se gomba ... Ez a megalkuvást nem tűrő erős akarat, mely nem néz személyt, rangot, kort, melynek nem kellenek barátok, jóakarók, mely nem kíván elismerést és népszerűséget, csak egy vágya van, megölni a bűnt és Istenhez vezetni az embereket . . . Lelkének tökéletes harmóniáját nem zavarta meg soha semmi, kivéve a bűnt. A véteknek még említésére is oly iszonyat tükröződött arcán, mintha valami csúf férget látna... Az istenszeretet szinte jóillatként áradt belőle és azok is megérezték, akik máskülönben nem is ismerték. A jámbor lelkek önkéntelenül vonzódtak hozzá. Jól esett belenézni ártatlan gyermekszemeibe, ezekbe a tiszta, ragyogó szemekbe, melyeknek tekintete biztatott, vigasztalt és felemelt. Zavar és szégyenkezés nélkül nézhetett beléjük a bűnbánó ember, mert csak mindent megbocsájtó szeretetet látott bennük ... De jaj volt annak, aki bűnös gondolatokat rejtegetett. Ezek a Iélekbenéző szemek nem ismertek kíméletet. A sötét pillák mögül tüzes villámként parázslottak elő . . . Jaj volt a bűnösnek, akinek le kellett sütnie szemeit Antal atya tekintete előtt . . .