Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XI. FEJEZET. Misztikus Umbria

vagy kívánságaikat. Megnevezik a testvéreket, akiket zárdájukba szeretnének vinni. Egyik egy ügyes szónokot kíván, a másiknak egy miséző papra volna szüksége, a harmadik szeretné magával vinni azt a testvért, akiről hallotta, hogy ért egy bizonyos betegség gyógyításához, ami azon a vidéken nagyon gyakori ; a negyedik viszont egy beteges, gyenge testvért akar elhelyezni valami jobbfekvésü zárdában ... És így tovább, mindenik mond, kér, akar valamit. Ferenc atya pedig mindenkit végighallgat. Tanácsokat ad, dicsér, dorgál, buzdít, rendelkezik, mindaddig, míg csak a szerafi hadseregben minden ember a maga helyére kerül . . . Csak Antal atyáról feledkeznek meg itt is. Igaz, hogy nem is ismerik, ő maga meg olyan szerény, csöndes, hogy szinte elvész a nagy sokaságban. Talán, ha megmondta volna, hogy honnét jön, hogy kicsoda, akkor biztosan több figyelemre méltatják. így azonban senki se törődik vele, senki se kérdezi tőle, hogy nincs-e valami óhajtása . . . Mindenki el van már helyezve, csak a coimbriai zárda dísze, az előkelő, a tudós Antal atya áll árván. Hasztalan várja, hogy sor kerüljön reá is, hogy őt is kiszemeljék valami szép célra . . . Egyik miniszter sem kéri, mert egyik sem ismeri . . . Dehogy is sejtik, hogy az alázatos ifjú pár év múlva a rend legragyogóbb csillaga lesz, a világ csodatevője és alig tizennégy év múlva az oltárok dicsőségében fogják tisztelni. Már csak a bolognai provinciális, Grácián atya van hátra. Ekkor végre a fiatal szerzetes is legyőzi kínos zavarát, erőt vesz szerénységén és nagyon alázatosan megkéri a provinciálist, vinné magával valamelyik zárdájába, hogy ott jobban elsajátíthassa a kisebb testvérek szellemét.