Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XI. FEJEZET. Misztikus Umbria

Atyám kérlek. — mondja egyszer menetközben Fülöp testvér, — beszélj nekem valamit a Porciunkuláról. Tudod, hogy én még soh se' jártam ott. Csak annyit hallottam felőle, hogy egy kis kápolna Assisi közelében és hogy Ferenc atyánk legkedvesebb helye. — Én sem jártam még arra soha, de tudom a történetét. Az olivarezi testvérek sokat meséltek róla . . . Nem messze Assisitói egy nagy erdő közepében áll ez a kis szentély, melyet Szentföldről jövő zarándokok építettek. Később a bencések tulajdona lett, akik néha, napján miséztek itt. De máskülönben elhagyottan állt a kis kápolna. Csak néha kereste fel egy, egy favágó, vagy valami magános vándor, akinek épen erre vezetett az útja . . . Ezek azt beszélték, hogy éjjelenként bűbájos énekszót lehet hallani a kápolnában, mintha angyalok dicsőítenék ott az Istent . . . Azért is nevezték el Angyalos Boldogasszony templomának. De még ez a csodálatos híre sem tudta idevonzani a híveket;, mert az erdőben rablók tanyáztak és nem igen volt tanácsos arra járni. — És még mindig vannak rablók a környéken? — Nincsenek. Ferenc atyánk megtérítette őket. Egypáran közülük beléptek a rendbe is és buzgó szerzetesek lettek. — Óh atyám, mit nem mondasz! — csodálkozik Fülöp. — és én is meg fogom látni ezeket a rablókat ? — Nem hiszem, hogy valaki is megmutatná neked. — mosolyog Antal atya. — Azt gondolom, hogy mihelyt felvették a kisebb testvérek ruháját többé már senki sem gondolt rá, hogy ezek az uj társak kik voltak azelőtt.