Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

Azt akarja, hogy közbenjáró legyen közte és az emberek között . . . ma, holnap, mindig, amig csak a világ fennáll. Nem vértanút akar az Ur, nem egy két órai szenvedést szánt neki, hanem egy egész élet munkáját várja tőle ... És Antal atya alázatosan hajtja meg fejét : Atyám, ne az én, de a Te akaratod teljesedjék . . . A tavasz beálltával lassan-lassan javúlni kezd Antal atya állapota s ezért elhatározza, hogy mihelyt annyira erőre kap, hogy kibírja a hosszú utat, azonnal hajóra száll és visszatér hazájába. A vértanúság szép reményéről végleg lemondott. Miután belátta, hogy Istennek más tervei vannak vele, nem sokat bíbelődik a múlttal, hanem készséges lélekkel követi azt az utat, amit a Mindenható kijelölt neki. Néhanéha ugyan felmerül lelkében az a gondolat, hogy Isten talán azért nem teljesítette azt a forró vágyát, mert méltatlannak látta ekkora kitüntetésre — s ilyenkor azután keserves sírással kér bocsánatot Istentől vétkeiért, — de lelke megnyugszik, mert a kudarcot úgy tekinti, mint nagyon is megérdemlett büntetést. Eszébe sem jut soha, hogy sokkal nagyobb érdem lehet Isten előtt ez a készséges engedelmesség, melylyel lemond élete legszebb reményéről, egyedül azért, mert a mennyei Atya úgy akarja, mint a legnagyobb kín, melyet saját akaratából vesz magára. „Mert jobb az engedelmesség, mint az áldozatok ..." (Kir. I. XV. 22.) És Antal atya elhagyja álmai országát, anélkül, hogy csak egyszer is felhangzott volna Isten dicsőségét hirdető szava. Visszatér a hitetlenek földjéről anélkül, hogy csak egyetlen egy ^elket is megtérített volna.