Milánói Jakab O. F. M.: A szeretet zsarátnoka (Budapest, 1941)

III. Hogyan kell elnyomnunk a kísértést, amelyet az isteni előrerendelés illetve előretudás támaszt a lélekben?

testrészem állandóan csak neki szolgáljon, így legalább, ameddig és amennyire tehetem, birtokomban tartom a legfőbb Jót. A világiak, mivel nagyböjtben húsfélét nem ehetnek, húshagyókor akarnak benne bővelkedni. Ha valaki biztosan tudná, hogy el kell kárhoznia, annak az Istennel kellene így cselekednie. Főként az tenne így, aki már megízlelte, „mily édes az Úr"

2); annak szemében ugyanis minden egyéb élvezet hitvány salaknak tűnik fel. De bármily biztos legyek is affelől, hogy az Isten előre tudja kárhozatomat, azt is tudom, hogy Ő nem tagadhatja meg önmagát. Átölelem tehát egész lelkemmel és magamhoz szorítom erősen, s „hacsak meg nem áld, el nem engedem, ha feljön is a hajnal."

8) De ha megáldott, még akkor sem bocsátom el, és így nélkülem nem tud visszatérni. Ebben a pontban ugyanis szabad erőszakoskodnom vele, hiszen maga pártfogolja azokat, akik „erőszakkal ragadják el a mennyek országát."*) Vagy tudom már, mit tegyek! Elrejtőzöm sebeinek nyílásába, és ott nyugodtan meghúzódom. Önmagán kívül meg nem találhat, ki pedig nem űzhet, mivel kijelentette: „Aki hozzám jön, bizonyára nem dobom ki."

5) így, ha magát is nem akarja megbüntetni, engem sem ítélhet el. Vagy pedig leborulok Édesanyjának lábához, és emlékezetébe idézem, hogy a bűnösök miatt lett Isten anyjává. Megkérem,