P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

újra vidám.,, „Menj, segíts magadon és újra boldog leszel." Aki a kolostorba hivatás nélkül lép, vagy hivatását eljátszva a kolostorban marad, az bizonyára a legboldogtalanabb ember a világon. Elviselhetetlen élet vár rá. Szerencsétlen gondolat az élet küzdelmeitől menekülve, hivatás nélkül lépni kolostorba. Hivatás nélkül elviselhetetlen, pokoli a kolostori élet. Az ilyen szerencsétlen probálkozók ezt hamarosan észre is veszik és többnyire szöknek vissza a tágas világba. A hivatás nélküliek életét s e szerencsétlenek szomorú állapotát találóan hasonlította össze Oswald Atya lelkigyakorlat alkalmával, a templom előcsarnoka elégedetlen koldusaihoz. Ezek a templomnak hátat fordítva naphosszat mormolnak, de nem imádkoznak; az emberek jószívűségéből élnek, mégis hálátlanok; és örökké panaszkodnak... Az ilyenfajta szerzetes is kifelé néz. Csak testtel van a kolostorban. Lelke a világiak vágyai, örömei után áhítozik. Imája, munkája a kényszerzubbony jellegét viseli magán: csöngetésre, parancsra imádkozik, de csak szájjal és nem lélekkel. Élvezi a szerzetes előnyeit, mégis hálátlan, elégedetlen, kritizáló. Mindenütt hiányokét, hibákat keres. A nélkülözés számára nem alkalom a lemondás erényének gyakorlására, hanem inkább kifogásokra, zúgolódásokra ; mert duskálódni s lustálkodni szeret... Mindezek dacára, sőt éppen ezért telve van panasszal keserűséggel; az élet nyűg